Én már az oviban tudtam hogy nem igazán vagyok olyan mint a többi "átlagos" jány :)
Furcsa mód nekem pl. a legjobb barátnőm az oviban tetszett :)
De ugye mindenki fiúba volt szerelmes így kerestem én is egy fiú szerelmet!
Aztán mikor vallottam be magamnak?! Közép suli évnyitóján!!!
Akkor ugyanis szerelmetes lettem az én drága angoltanárnőmbe! Aki akkor kezdet tanítani! 25éves volt akkoriban!
Teljesen bele szerelmesedtem :)
Na ekkor tudtam hogy nincs mit tenni! :) Aztán 2.os voltam akkor elmondtam a legjobb barátomnak!
G-nek! ő jól fogadta! Mindent megtudtam vele beszélni! Aztán eltávolodtunk egymástól! ő el ballagott mert idősebb volt! Én maradtam!
De közben 2.osok voltunk szintén! December 15.volt! Erre jobban emlékszem! Mert ő az én igazi legjobb barátom! Na mikor neki elmondtam kibe is vagyok szerelmes elég vicces helyzet alakult ki :D
Fogta magát és elszaladt! :) Mint utólag kiderült azért mert ő szerelmetes volt belém! Amit én utólag tudtam meg!De az hagyján hogy elszaladt... én szaladtam utána... engem meg egy kutya kergetett! (szép látvány lehetett)
Aztán megbeszéltük és azóta is legjobb barátok vagyunk! Kisebb nagyobb vitákkal de nem az miatt hogy meleg vagyok :)
Aztán nem is tudom kinek mondtam el legközelebb! De utána már szépen jött sorban szinte mindenki!
Unokatesómnak főiskola első évében mondtam el Október környékén! ő otthon sírt az msn előtt hogy végre megbízom benne és elmondom neki,én otthon sírtam hogy jól fogadta! Sőt ő sejtette rólam! :)
Aztán egy április 13-n elmondtam anyukámnak! Vagy is ő rá kérdezett én meg képtelen voltam a szemébe hazudni! Nagy ritkán viszem a hajam göndören csak mert nem szeretem úgy! Na de azon a napon göndören mentem akkor még a főiskolára jártam! És mondtam hogy V. mondta hogy milyen jó a hajam göndören azért viszem úgy! Erre aztán anyu megkérdezte miért viszed egy lány kedvéért göndören a hajad?! Csak nem a lányokat szereted?!
És nem tudtam tovább hazudni és mondtam hogy de igen! Anyu mondta hogy ez nem lehet igaz! Ez nem igaz! Menjünk el az agytúrkászhoz! (Persze anyu nem így fejezte ki magát!)
Aztán mondtam hogy nem! Én nem akarok elmenni! Mert ezen az nem tudd változtatni!
Aztán eljött unokatesóm meg nagynéném! Mert közbe nagynéném is megtudta!
Unokatesómmal megbeszéltük hogy az ő anyukájának elmondjuk! Ő teljesen jól fogadta! Őt se zavarta!
Mivel szóba sose beszéltünk erről mert hát azért ő csak a nagynéném! írt nekem egy sms-t hogy: tudom hogy tudod hogy én tudom! De én így szeretlek téged és bármiben számíthatsz rám!"
Na és akkor ugye anyu megtudta,másnap jött a delegáció. Unokatesóm és anyukája... mondtunk mindent anyunak hogy ez nem olyan nagy baj! Ez nem a világ vége!
De ő csak azt fújta mit fognak szólni a népek!
Mondom semmit mert nem tudják meg! Nem állok ki a faluünnepségen a színpad közepére és nem fogom belekiabálni a mikrofonba hogy helló leszbikus vagyok!!!
aztán lecsengett a pszichológus sztori azt mondta anyu akkor megyünk majd ha én akarok!
Na én azóta se akartam! Azóta nem beszélünk róla!
Azóta volt kettő tartós kapcsolatom!
Az egyik 10 hónapig tartott, a másik még most is tart szerencsére és másfél éve vagyunk együtt!
Anyu mindkettő barátnőmet nagyon szerette! És nem beszélünk róla, de a lelke mélyén tudja hogy ez nem csak egy nagyon jó barátság ami köztünk van!
Szóval szépen lassan. Ez mondjuk a vége inkább a a coming out hoz kéne! De valahogy most ez össze fonódott azzal hogy én hogy jöttem rá hogy leszbikus vagyok! Remélem nem bánod hogy ezt így itt leírtam! De ha minél többen megosszuk a tapasztalataink az jó lehet! Szerintem!

@Miracle27: Köszönöm hogy leírtad, a történeted. Miért lenne baj, ne viccelj! Azért van a hozzászólási lehetőség, - ráadásul moderálatlanul - hogy kifejthessék a véleményét minden ide látogató. :)

Évek óta jó barátok voltunk a barátommal, mikor összejöttünk. Annó a neten ismertem meg, a gimi alatt. Ki voltam akadva, mert az akkori barátnőmmel egy egy éves kapcsolatunk végén voltunk és rosszul viseltem. Felmentem egy chat-re, mert nem nagyon voltak fiú barátaim, akikel erről érdemben tudtam volna beszélgetni. Gondltam keresek valami normális embert, aki meghallgat, tanácsot ad stb.
Mivel az ország másik felében lakott, évekig msn-en tartottuk a kapcsolatot, ő az egyetlen, akivel sohasem volt tabu témánk, mindig meghallgatjuk egymást. Nagyon hasonlítunk egymásra, nagyon sok hasonló dolog történt velünk, amiket ugyanúgy éltünk meg. Kb. évente egyszer találkoztunk, kirándultunk, dumáltunk. Igazából így utólag belegondolva kicsit fura volt ez, mint hetero barátság, rengeteget lelkiztünk, mindent tudtunk egymásról, nagyon sokmindent segítettünk egymásnak stb.
Felköltözött egy Bp közeli egyetemhez, találkoztunk és olyanokat mesélt, ami elsőre megijesztett. Elmondta, hogy pár hónapig járt egy férfivel. Korábban párszor szóba került, hogy mindkettőnknek voltak kisebb nagyobb vonzódásai a férfi nemmel kapcsolatban, de valahogy ez sosem volt számomra valóságos. Megbeszéltük, hogy bizonyára ez általános dolog a tini fiúkban, és mindketten családos heteroként képzeljük el a jövőnket. Egyébként a szexualitást kerültük a beszélgetéseinkben, de nem direkt, hanem mert egyikünknek sem játszott fontos szerepet az életében. Bevallom sokkolt, mikor ezek a dolgok valósággá váltak, azzal, hogy a kudarcba fulladt meleg kapcsolatáról mesélt. Egyrészt jól esett, hogy elmeséli, másrészt megijedtem, hogy mi fog történni. Sajnos mindenféle homofób minta hatására nem tudtam pont ugyanúgy gondolni rá. Valószínű nem tőle féltem, hanem magamtól. Nagyon szerettem őt, de ez mindig egy ki nem mondott dolog volt köztünk, hogy nem vagyunk melegek, csak nagyon jó barátok. Szerettem volna segíteni a fájdalmán, de féltem, hogy mi lesz köztünk. Ezek mind ki nem mondott érzésekként voltak bennem, nem tudtam mit kezdeni a kavargó gondolataimmal. Akkor el is meseltem a barátaimnak, hogy van egy haverom, aki elmesélte, hogy meleg és most nem tudok mitkezdeni a helyzettel. Mind elmondták az egyébként pozitív véleményüket, vagy meséltek meleg ismerősökről, családtagokról, érzelmekről.
Nagyjából fél évig nem dumáltam vele. Akkor bocsánatot kértem, elmondtam, hogy hülyeség emiatt tartanom tőle, hiszen rengeteg lány barátom van és ilyen alapon tőlük is félhetnék :) beszélgettünk az aktuális dolgainkról stb. Akkor már másfél éve jártam egy lánnyal, akit szerettem, nem volt semmi kilengésem miatta, maradtunk továbbra is jó barátok, mint korábban.
Később jöttek a problémák a kapcsolatomban. Részemről elmúlt a szerelem szépen lassan. Sokminden átértelmeződött, kezdtem megkérdőjelezni a kapcsolatot. Viszont szerettem azt a lányt, ha szerelem már nem is volt, de szerettem. Nem akartam belátni, hogy lassan vége, kűzdöttem magam ellen. Nem akartam bántani, tudtam, hogy milyen, ha valakin rózsaszín szemüveg van és azt egy csapásra összetörik. Szépen lassan belebetegedtem ebbe lelkileg. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, megintcsak nem volt kivel ezt mélyen megbeszélni, aki nem szól bele, de segít megtalálni az utam, egy valaki kivételével. Rengeteget dumáltunk, félnapokat msn-eztünk. Nem tudtam elszakadni tőle, akkor éreztem egyedül jól magam, mikot dumáltunk. Akkoriban megnéztem a "Túl a barátságon"-t, mert fel volt adva a fősulin. Hasonlóan kezdtem el látni az életünket, mint a filmbeliekét. Rájöttem, hogy egyedül vele érzem magam igazán jól. Máskor is boldog vagyok, de nem szárnyalok, nem megy minden magátol, nem érzem azt, hogy nincsenek titkok, nincsenek határok, minden tiszta, tökéletes, ártatlan... Meg tudtam hozni a döntést a szakításról. Aztán egyértelmű volt, hogy nem védekezünk többet egymástól. Összejöttünk :) Nagyon hamar természetes lett az egész kapcsolat. Emberről-emberre elmeséltem, bemutattam a barátaimnak. Jól fogadta mindenki, szeretik őt, tisztelik a kapcsolatunkat. :) Ez az én sztorim...