Igen pozitív a hozzáállásod a témához, de nem feltétlen szükséges együtt elemezni a gyermeknevelést és a hálószoba titkait, hiszen egy átlagosnak nevezett családban is álcázva maradnak a szülők szexuális, pornográf ügyei, mindaddig amíg a nevelt gyermeket elég érettnek tartják majd annak feldolgozásához. Egy meleg családban is lehetnek az egynemű szülők hasonlóképpen szocializáltak, gondosak, alaposak, következetesek, de előttünk nincsenek ilyen példák, nem igazán ismerünk ilyen embereket, akiket mondjuk a környezetük is jobban tolerálhat, mint például Hollandiában, vagy Amerikában.

De had fordítsam meg a felvetésedet, mert egy alkalommal, egy olyan fiatal férfival leveleztem, aki a felesége és gyermekei mellett érzett olthatatlan vágyat arra, hogy végre először szexuális kapcsolatot létesíthessen egy másik férfival. Megijedtem akkor a helyzettől és gyorsan kiszálltam a barátságból, mert fogalmam sem volt, miként kezeljem őt.

Végül a gyermekek szempontja sem utolsó, ha azt nézzük, hogy egyikük-másikuk milyen sanyarú és elhanyagolt körülmények között nőnek fel, és nem lelnek barátokra, támogatókra későbbi életük során sem. Tudom ez közhely, és nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a melegek jobb szülők lennének. Azt gondolom, hogy a gyermekvállalás nagyon fontos és felelősségteljes döntés, egész társadalmunk szempontjából, és a jó szülő talán az, aki fel meri tenni a kérdést magának, hogy "jó szülő-e?"
A melegeknek hazánkban szerintem semmi esélye nyílt színre lépni ezzel az üggyel.

@bgergely: Én veled értek egyet ebben a témában! Nem attól függ hogy valaki jó szülő-e hogy meleg-e vagy sem!
Hanem hogy hogy gondol erre a témára!
Én speciel úgy állok a gyerek témához hogy nem nagyon szeretnék! De ezt előre nem tudhatom! És ha lesz egy párom majd aki szeretne gyereket akkor azt tudom hogy mellette leszek jóban rosszban és együtt fogunk gyereket vállalni( persze ehhez nagy valószínűséggel el kell költöznünk majd Magyarországról, mert ahogy te is írtad Magyarországon erre nincs esély!!) Sajnos!!! :(

Hello.
Ez egy nagyon furcsa kérdés számomra. Változik a véleményem, sok minden kavarog bennem ezzel kapcsolatban. Egy évvel ezelött azt mondtam volna, hogy szeretnék gyereket - mindig is sok gyereket szerettem volna - de melegként nem fogok gyereket vállalni, mert félek, hogy a gyereknek ez túl nagy hátrányt, túl sok önhibáján kívüli konfliktust jelentene. Nem szeretnék más emberek nyakába akasztani olyan dolgokat, amikért én vállalom a felelősséget. Nagyon szeretjük egymást a párommal, évek óta tökéletes kapcsolatban élünk. Tudom jól, hogy mindekettőnk nagyon jó apa lenne. Itt a kulcs, jó apa. Akármennyire is több bennünk a női vonás, mint egy átlagos heteroszexuális férfiben, nem gondolom, hogy hiánytalanul tudnánk pótolni egy anya szerepét. Hosszú távon nem biztos, hogy ez problémát jelentene, de a serdülő korban például, vagy bizonyos helyzetekben ez hiányt, fájdalmas kérdéseket vethetne fel a gyerekben. Mennyi bántást kaphatna a társaitól, mennyiszer kellene magyarázkodia, vagy titkolóznia, és mindezt önhibáján kívül, hiszen nem ő választotta a szüleit. Úgy gondolom, hogy gyerek nélkül is fogunk tudni teljes és izgalmas életet éli. Helyette megtehetünk olyan dolgokat, amikre a gyerekes szülőknek gyakran nincs pénzük, vagy idejük. Többet foglalkozhatunk kettőnkkel, a karrierünkkel, utazhatunk, sok időt tölthetünk a barátainkkal, szervezhetünk mindenfélét, rugalmasabban költözhetünk stb. Egyikünk sem az az unalmas típus, főleg mikor ketten vagyunk, mindig találunk valami közös programot, mindig vannak új ötleteink, témáik, mindig lesznek felfedezetlen helyek. Sosem felejtem el azt az estét, mikor sírva borultam a barátom nyakába, és elmeséltem neki, hogy mindig is sok gyereket szerettem volna, úgy képzeltem el a jövőmet, hogy ott vannak a porontyok, sokszor sok helyzetben gondoltam arra, hogy mit hogyan tanítok majd meg egy gyereknek, hogyan szórakoztatnám, gondolkoztam, hogy mikor kell magára hagyni, mi az a pont, amkor nem szabad beleszólni a dolgaiba stb. Elmondtam neki, hogy annyira szeretem és annyira átrendezte az életemet, hogy kész vagyok lemondani a gyerekekről miatta és a közös jövőnk miatt. Ugyanezeket mondta. Megbeszéltük, hogy így lesz a legjobb és ettől függetlenül izgalmas és teljes kapcsolatot fogunk élni. Ez volt, ezt gondoltam egy éve. Barátaim, akik ismernek, szeretnek mindkettőnket, azt mondták, hogy nagyon jó szülők lennénk és nagyon sok gyerek örülne, ha ilyenek lennének a szülei. Egy gyerek nyitott, nincsenek előitéletei, neki nem furcsa, hogy két apukája van, mert ez így kerek neki. Egyedül a társaival okozhat konfliktust egy ilyen családmodell. Sok gyereknek sokkal több és megoldhatatlanabb problémája van a családjából adódóan mint két azonos nemű szülő, akik szeretik őt is, egymást is. Ezeket és ilyesmket mondtak. Ez mind igaz, de mégis van bennem egy kis rosszérzés emiatt. Nem tudom elképzelni, hogy két apukám legyen. Egyszerűen nem megy. Az megy, hogy milyen lenne két anyukával, de apával valamiért nem. - Valószínű ezek még homofób beidegződések nálam. Durva, hogy olyan erős a társadalmi nyomás, hogy még melegként is néha szembesülök homofób érzelmekkel, vagy inkább beidegződésekkel, szerencsére egyre kevesebbel. -Mostanában, ahogy egyre közelebb a közös élet, összeköltözés, munkavállalás, magunk és, egymás eltartása, a közös rendünk kialakítása stb., egyre többször jut eszembe, hogy milyen jó lenne egy-két közös gyerek. Ezeket a képzelgéseket álmok is megelőzték. Többször voltunk álmomban idősebbek, gyerekkel. Láttam a páromat, ahogy egy kisfiúval sétál, aki hasonlított ránk stb. Ezek után gondolkoztam, miért lehet ez, miért jár ilyesmi a tudatalattimban, mikor már ezt az ügyet lezártam. Annyiszor jut ez eszembe ez a dolog, hogy egyre jobban furdal a kíváncsiság, hogy menne-e, sikerülne-e végigkűzdeni, hogy kapjunk egy gyereket, milyen lenne, hogy viselkednénk, milyen vicces programjaink lennének, mennyit foglalkoznánk neki, mennyit hülyülnénk, szórakoztatnánk, vigyáznánk rá stb. :) Szeretném, de nem mindenáron. Olyan környezetben, ahol minimális bántás éri a gyereket emiatt, ahol nem kell számunkra alapvető és erkölcsös dolgokért kűzdeni, ott azt hiszem vállalnék gyereket a párommal egyszer. Ez nem itt és nem most van, ezt a helyzetet nem akasztanám egy gyerek nyakába, mikor otthagyom az óvodában...

@alealejandro: Teljesen egyet tudok érteni veled, és köszi az értékes hozzászólást :)

@alealejandro: Megkapóan őszinte, mély önvallomás, az empatikus olvasó számára komoly tanulságokkal. Az egyik: a melegekben is erős az utód iránti vágy és az ivadékgondozás ösztöne, így az, hogy jó szülők-e (mifelénk: lennének-e), az a személyiségük többi faktorától, nem pedig a szexuális orientációjuktól függ. A mienknél szabadabb légkörű társadalmakban (köztük egy, a csendes-óceáni szigetvilágban élő, a melegek kreativitását és sajátos attitűdjeit remekül hasznosító, és őket a közösség többi tagjával egyenrangúként kezelő néptörzs köréből származó) számos tapasztalati tény bizonyítja ezt. Azt pedig, hogy Alealejandro és a párja bizonyára jó szülők lennének, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a jelenlegi hazai társadalmi környezetben lemondanak - egyebet jelenleg amúgy sem tehetnének sajnos - az őket láthatóan, érezhetően gyötrő vágyuk beteljesedéséről, mert nem akarják ostoba, a tudatlanság talaján kitenyésztett előítéletek személyiségromboló inzultusainak kitenni azt az emberi lényt, aki teljessé tehetné az életüket. Így hát nem lesz teljes az életük. Tökéletes, az ösztöneikbe mélyen beágyazott vágyaikat kielégítő életet akkor sem élhetnének, ha a társadalom a tenyerén hordozná őket, hisz vér szerinti utódjuk nem lehet (lásd az álombeli, mindkettőjükre hasonlító, imádott kiskölyök vízióját).
Igaz az is, hogy sokan - nem csak melegek - nem éreznek vágyat a gyereknevelés iránt. Ennek több oka lehet, például az, hogy más célok megvalósítása köti le a figyelmüket. Azonban azt is tudjuk, hogy idővel sokukban feléled a gyerek, az utód iránti vágy, még akkor is - vagy annál inkább és épp azért -, ha a korábban kitűzött céljaik nem valósultak meg tökéletesen. Miért? Egyszerűen azért, mert élő emberek, akik ideiglenesen el tudják ugyan nyomni más érdekből az ösztöneik parancsát, de végérvényesen kikapcsolni nem tudják őket.
Mellesleg Alealejandro hozzászólása messze túlmutat a melegek gyermekvállalásának problémáján, mert világosan igazolja a társadalom, egyébként ismert eredetű, könnyen és jól magyarázható, önsorsrontó attitűdjét, amely ez esetben is óriási humán erőforrást kapcsol ki a közösség vérkeringéséből.
Talán felnövünk egyszer önmagunkhoz...

Köszönöm a gondolatébresztő őszinteségedet, Alealejandro!

szerintem a jövõbeli pároddal bevállalhatnátok egy lurkót, legalább példát mutathatnátok vele az embereknek és megcáfolhatnátok megannyi intrikát itt magyaro.-on. ;)

@Miranda*: Ha oDeeey leendő párjaként szívesen részt vennél az ajánlott vállalkozásban, akkor a bejegyzésed reményteli és derűlátó projekciónak tekinthető. Ez esetben ne késlekedj, nehogy elkeljen a srác, mielőtt belevághatnál vele a hazai intrikaoszlatásba! :D Bár úgy tűnik, hosszasan kellene gyúrnod őt - itt most a lelkére és az elméjére gondolok, hogy félre ne érts! :D - ahhoz, hogy lelkes partner legyen ebben. Egyelőre másra vágyik, de később talán a lurkó is szóba jöhet, ha ügyesen hangolod. :) Egyéb esetben az indítványod iskolapéldája a más altestéről - alaphelyzetben - alácsüngő függelék csalánnal való ütlegelésének. :D
Másrészt - és azt hiszem, ezzel függ össze a hozzászólásod lényege - rengeteg, határon túli példa bizonyítja, hogy a melegek egyáltalán nem rossz szülők. Sőt, azok, akik tartós párkapcsolatban élve, alapos mérlegelés után jutottak a gyerekvállalás elhatározására, általában odaadóbban, figyelmesebben és nagyobb szeretettel gondoskodnak a kicsikről, mint a hetero szülők. Hogy miért, azt talán nem is kell nagyon magyaráznom, elég annyit mondanom, hogy ezek a meleg szülők, érzékelve a társadalom fenntartásait (mert hogy ezek azért vannak mindenütt), sokkal éberebbek és érzékenyebbek a kölykök körül és a kölykökben zajló folyamatokra, és erős bennük a bizonyítási vágy is, más szóval nagyon meg szeretnének felelni a gyereknevelés jelentette kihívás követelményeinek. Még egyszerűbben: számukra ez sokkal inkább presztízskérdés, mint a hetero szülőknek.
Sajnos azonban Magyarországon, a jelek szerint még várni kell erre a lehetőségre is. Az "is" azt jelenti, hogy a melegek puszta emberi méltóságának, jog- és esélyegyenlőségének a feltételei sem biztosítottak jelenleg, azzal együtt sem, hogy az utóbbi évek (kivéve a legutóbbi másfelet) jogalkotási folyamatában már sikerült néhány, valóban előremutató lépést megtennünk. A közgondolkodás azonban még ezeket a jogi változásokat sem követi kellő gyorsasággal, s hogy miért nem, azt is elég jól tudjuk. Hosszas magyarázkodás helyett most inkább egy tömör kontraverzió álljon itt, egy képzeletbeli gyorshírrel: "A fővárosban és a nagyvárosokban nagy létszámmal, becslések szerint országszerte összesen mintegy három-négymillióan vettek részt az emberek a diszkrimináció minden formáját és megnyilvánulását ellenző megmozdulásokon. Több helyen kiemelt célja volt a megmozdulásnak, hogy rávilágítson a társadalomnak a diszkrimináció következtében eddig is elszenvedett, súlyos veszteségeire. A felvonulásokon, melyeket soha nem tapasztalt, egyöntetű társadalmi rokonszenv kísért, a magyar meleg szervezetek is részt vettek."
De sajnos messziről érkezik a fény, és kell még némi idő, hogy átverekedje magát az univerzum sötét anyagán. :)

Egyébként, mielőtt megsértődnél, Miranda* - ez elszomorítana, mert nagyon nem szeretném -, voltaképpen egyetértek veled. De az ajánlásod felől oDeeey-nek kell majd döntenie a párjával akkor, amikor a feltételek együtt állnak a vállalkozáshoz. Számára, és sajnos nagyon sok más ember számára, egyelőre az emberhez méltó, teljes élet feltételeinek a megteremtése az elérendő, s remélhetőleg reális cél, és ez napjainkban elég messze van még a gyermekvállalás lehetőségétől. Ez a folyamat megtorpant kissé az utóbbi másfél évben, de azért úton van már a fény. Jobb lenne tán, ha neutrínók közvetítenék az intelligenciát, mert azok akadály nélkül áthatolnak bármilyen tömegű és kiterjedésű, sötét anyagon, igaz, nyomot sem igen hagynak sehol maguk után, ezért is oly nehéz észlelni őket... :)

Szia!

Előre mondom, ki fogok lógni a sorból, mert egy bi lány vagyok (jelenlegi párom szintén lány). Remélem, azért nem bánod, hogy írok. :)
Az én véleményem a gyermekvállalásról a következő:
Nem akarok, soha nem is akartam gyereket. Nem lennék jó szülő, nem vagyok hozzá elég önfeláldozó és türelmes - de legalább az önkritikám a helyén van, és nem vágok bele felelőtlenül a gyermekvállalásba, mint sok hetero pár. Annak, hogy miért nem akarok, millió meg egy oka van, lássuk a legfontosabbakat (már azon kívül, hogy nem lennék jó szülő). Mivel nőnemű vagyok, így az indokaim kicsit valószínűleg mások lesznek. :)
1) Nem szeretnék teherbe esni és szülni. Rengeteg "mellékhatása" van, nekem egyébként is nagyon durva hangulatingadozásaim vannak, szóval nem kísérleteznék a szülés utáni depresszióval. A súlygyarapodásról és a szülés után vissza nem térő ruganyos bőrről és izmokról nem is beszélve.
2) Ha nem nekem kéne kihordanom/megszülnöm a gyereket (márpedig a párom se lenne hajlandó erre), akkor sem szeretnék, mert engem nem hoznak lázba a kicsik, sőt. Én egy anyagias ember vagyok, így nem hatnak meg az olyan érvek, hogy "a gyerekek aranyosak" és hogy "később ők fognak rólad gondoskodni". Ezért csak a negatívumot látom a gyerekekben: rengeteg időt és pénzt igényel a tisztességes felnevelésük, és ezt én nem tudom megengedni magamnak.
3) Ha fentiektől eltekintenénk, akkor még mindig itt maradna a társadalmi beilleszkedés kérdése. Engem is kinéztek, kinéznek az emberek maguk közül a sokféle értelemben vett különcségem miatt, és akkor én még egy teljesen hétköznapi családban nőttem fel, nem volt két anyukám...

Én a páromat el tudom képzelni, hogy gyereket nevel, de magamat nem. Pár órát bírok a kicsik mellett, aztán besokallok két hétre. Mindegy, szerencsére ő is így gondolkozik, ahogy én, minket a sors egymásnak teremtett! :)

oDeeey, teljes mértékben igazat adok neked: ha már nem vagyok hetero, akkor kihasználom, hogy nem kell a konvenciók alapján élnem, családot alapítanom és gyereket nevelnem... :) Egyébként együtt kéne gyereket nevelnünk, te 0-5 évesig bírod őket, a párom 5-11/12-ig, én meg kora kamaszkortól a kirepülésig! :D

@anonimália:
Nagyon tetszik a családszervezési elképzelésed! Sajnálom is kicsit, hogy kihagytál belőle. Ha még akadna egy hely... ;) :)
Mellesleg nem is annyira forradalmi az ötleted - s ezzel nem akarom semmiképp leminősíteni, mint a Standard Magyarországot :) -, mert a családtörténetben nem ismeretlenek az efféle modellek sem: ezek voltak a kolóniák, amelyek nem a férfi-nő, szigorúan monogám párkapcsolata köré szerveződő keresztényi formációk, hanem több generációs nemzetségi struktúrák voltak, a maguk sajátos, a körülményekhez messzemenő rugalmassággal igazodó munkamegosztásán alapuló embercsoportok, amelyekben mellesleg a melegeknek is fontos, jól meghatározott szerepük volt, és senki sem üldözte őket. De azóta sokat "fejlődött" a világ. Ezeknek a struktúráknak a nyomai halványan még ma is kimutathatók azoknak a népcsoportoknak a rituáléiban, amelyeket nemrég még természeti népként jelölt az egyetemes néprajz (és sajnos az etológia is, mert állatfajként is kutatták őket a megvilágosodott európai kutatók), és amelyeket csak nem régen, a XIX-XX században fertőzött meg az iszlám, vagy a kereszténység vírusa. Ez utóbbi mellesleg egy egész kontinens őslakosságát irtotta ki szinte teljesen, alig két évszázad leforgása alatt, s még büszke is erre mind a mai napig...

Nagyon fiatal lehetsz még, és változhat a véleményed a "gyermekáldásról", amelyre ma még inkább csapásként tekintesz. Az ivadékgondozási ösztönök és ezzel az utód iránti vágy mindannyiunkban erős program, még akkor is, ha bizonyos, jól ismert körülmények átmenetileg elnyomják ezeket, és szinte biztosra veheted, hogy előbb-utóbb benned is felerősödnek. Ezért a magam részéről szívből azt kívánom neked, hogy amikor ez bekövetkezik, örömmel állj készen a gyermeked fogadására és felnevelésére. Talán addigra a mi, jelenleg nagyon ostoba társadalmi attitűdjeink is megváltoznak, és a közösség (társadalom) minden erejével melletted áll majd a közös kincsünk, a gyermeked boldog, kiegyensúlyozott felnőtté érlelésében! :)
Addig is vigyázz magadra, meg a mindenkori társadra is, mert lehet, hogy éppen vele fogsz majd egyszer erre a csodálatos küldetésre vállalkozni.
Végül arra kérlek, ne vedd le most mindjárt a fejemet első indulatodban, hátha nem is beszéltem akkora baromságokat, mint azt esetleg első hallásra gondolod. :)

@tucat:
Dehogy akarom a fejed venni! :D
Én megértem a te álláspontodat is, nincs is abban semmi rossz. Mármint arra gondolok, hogy változik az ember életében a dolgok prioritása és/vagy jelentése. Számomra csak az a furcsa, hogy míg az óvodás/kisiskolás lányok mindig eltervezték, hogy egyszer sok-sok gyerekük lesz, én már akkor sem mutattam különösebb érdeklődést a téma iránt. Nyilván akkor még nem tudtam alátámasztani a fenti érveimmel, hogy miért is nem akarok gyereket, de nekem valahogy már akkor sem tetszett az ötlet. :D
Pedig nem mondhatom, hogy nem neveltek engem szeretettel, szeretetre és családcentrikusnak a szüleim, mert ők mindig is hangsúlyozták a majdani családalapítás fontosságát. Ennek ellenére én képtelen voltam, vagyok rá, hogy elképzeljem magam anyaként. Maximum egy kamaszt lennék képes nevelni, mert az ő nevelésük problémáival, feladataival meg tudnék birkózni, de egy kisgyerek engem nagyon stresszel, akkor is, ha nem az enyém és nem nekem kell figyelnem rá. Hát még ha az enyém lenne! :)
A kihordással/szüléssel kapcsolatos véleményem viszont kétlem, hogy változni fog, túl hiú és önző vagyok ahhoz, hogy feláldozzam a testem (és esetleg a maradék mentális épségem) a gyermekvállalás oltárán. És ez sajnos (?) már igen régóta így van. (Én mondjuk úgy érzem, hogy az önzőségem egy egészséges határon belül van - tehát tudok nemet mondani, ha úgy kívánják az érdekeim, és a boldogulásomhoz szükséges ambícióval rendelkezem.)
A nagyon fiatal elég relatív, nem gondolod? :) Néha kifejezetten vénnek érzem magam. Nem tudom, hogy a velem egykorúak mennyit tudhatnak a hátuk mögött tapasztalat szintjén, de én olykor-olykor úgy érzem, kicsit sok is volt már nekem, amit megéltem. De ez a másik kommentben leírt "korai kiégettségemnek" köszönhető elsősorban...

A gyereknevelés felosztása nekem egyébként onnan jött, hogy volt régen két nőstény cicánk, akik mindig egy hét eltéréssel kölykeztek. Az egyik megszült, nevelte a kölykö(ke)t, majd mikor a másik is megellett, akkor "cseréltek", tehát az első nevelte megint az újszülötte(ke)t, a második pedig a már egyhetes kölykö(ke)t. Utána, kb. 2-3 hetes koruktól pedig együtt nevelték őket.

@anonimália:
Persze. Ha alaposabban a dolgok mélyére nézünk, akkor azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy örökletesen is jelentős egyéni eltérések tapasztalhatók az emberek között ebben a kérdésben is: az egyikben erősek az ivadékgondozási késztetések, a másikban gyengébbek, sőt, olykor akár hiányozhatnak, vagy látszólag teljesen inaktívak maradnak hosszú időn, netán egy életen át. Azonban úgy vélem, hogy az utóbbi csoporthoz sorolhatók körében jórészt szocializációs szuppresszióról lehet szó, például akár úgy, hogy a miliő folyton túlterheli a fejlődő személyiségű emberkét bizonyos elvárások, kötelezettségek túlhangsúlyozásával, amellyel éppen az ellenkező hatást (védekező-hárító mechanizmusok kiépülését) éri el... Ez nem feltétlenül rólad szól, csak egy általánosító, hipotetikus neuronkisülés volt - mondjuk így. ;) :)
Ha olyan kiskölykökkel kell bíbelődnöd, akik nem a "tieid", azok csakhamar az agyadra mehetnek valóban, ha nem érzel elhivatottságot a nevelgetésük iránt. De a saját, vér szerinti gyerek (vagy az elszántan örökbefogadott) teljesen más műfaj. Egy szülő nő (kevés kivétel is van) szervezete hormonálisan is "átprogramozódik a kicsi gondozására, nem utolsó sorban e hatások eredményeképpen indul meg a tejelválasztás is, de egyéb, s ennél akár sokkal fontosabbnak tekinthető, tartós áthangolódás is végbemegy az anya idegrendszerében, amely azután hosszú időre, gyakran véglegesen, élethosszig aktiválja az ivadékgondozási ösztönöket, amelyek az ember esetében erős támogatást kapnak a cortextől is (állatok esetében ez a támogatás gyengébb, vagy teljesen hiányzik, tekintve, hogy sok faj nem is rendelkezik az említett képlettel...). Ez a folyamat és eredménye kevésbé látványos az apává lett férfiak esetében (különösen egy annyira visszataszítóan maszkulin, már-már életellenes mentalitású társadalomban, amilyen a magyar is), de tény, és egyes, erre hajlamosító idegalkattal örökletesen felszerelt férfiakban (ilyenek pl. a melegek) ezek a késztetések, részben anatómiai képletekkel (pl. a két hemiszféra közötti intenzív neuronkapcsolat) is támogatva, roppant erős, az anyákra jellemző érzelmekkel és affektivitással képesek megjelenni. Ez nem a nemi szerepre, hanem az odaadásra és áldozatvállalásra vonatkozik. A nemi szerepeket a magam részéről, túl a biológiai funkciók manifesztációin, most nagyon egyszerűsítve, erőltetett vallási redukciónak tartom, amely miatt iszonyú sokat szenvedett már az érintett emberi közösségek mindegyike, s ezt egyelőre nem is fogjuk tudni kinőni (jelenleg éppen hátramenetben van a sebességváltó, lásd pl. a melegek jogi helyzetének az alakulását, vagy akár az alaptörvénynek nevezett köztréfa preambulumának, s a családjogi, sarkalatos poénnak azon passzusát, amely kiemelt feladatként és elvárásként fogalmazza meg - idézem a kifejezést - a nők védelmét, ezzel +/-, előirányzott, kötelező diszkriminációs láncolatot indukálva mind a további jogalkotásban, mind a jogalkalmazásban... Gratula, kedves hazám, ehhez is! :@).
Most meg én vágtattam el messzire az ösvénytől, s szegény oDeeey nem győzi majd törölni a kirohanásaimat- meg a könnyeit a röhögéstől. :)

Az önzésedről akkor már csak utalásszerű rövidséggel: Az ösztönélet valóban tele van egymásnak feszülő erőkkel, pl. amíg az ivadékgondozási késztetések nem aktiválódnak, addig, a serdülőkori áthangolódással kezdve, a párválasztási (és ezzel együtt a falkabeli dominanciáért folyó) törekvéseket támogató, szelekciós mechanizmusok vannak egyértelmű túlsúlyban, s ezek részeként a vonzerő növelését célzó aktivitások agytörzsbeli (tehát tudatosan nem kontrollálható) impulzusok és hajtóerők koordinálása köti le a személyiség minden motoros erejét, gyakran az egyéb, nem kevésbé fontos személyiség-érlelő feladatoktól (pl. a tizenéveseknél a tanulás) is elvonva az energiát, többé-kevésbé súlyos magatartási- és figyelemzavarokat előidézve.
Nem könnyű embernek lenni, igaz, ugyanakkor fantasztikus és gyönyörűséges, főleg akkor, amikor kezded érzékelni, ismerni és érteni magadat - s ezzel együtt nyilvánvalóan másokat is. Te pedig ezen az úton jársz, nem is aggódom miattad. Tudom, nem is kérted, de az ilyesmi (hogy pl. kiért aggódom) nem függ sem a kérésedtől, sem pedig az engedélyedtől. Szigorúan hangzik? Lehet, de igaz. ;) :) :D Ugye?
Vagy nem? :S ;)
De. :)
:D

A koroddal kapcsolatos hipotézisem nem dőlt meg, a húszas éveid elején járónak gondollak, bár a tapasztaltságod és az érett, kiforrott stílusod ellentmondani látszik ennek. Számomra azonban ez sem ellentmondás, legfeljebb szokatlan kissé. :)

({) - különös, de nem érzem a tüskéidet a bőrömön. ;) :D

Legyen további szép napod! És minden olvasónak, meg oDeeeynek is, aki türelmes gazdaként vendégül lát bennünket. :)

@tucat:
Én hormonális szempontból egy csoda vagyok. (Azért csoda, merthogy még nem golyóztam be tőle teljesen. :D)
"Ha olyan kiskölykökkel kell bíbelődnöd, akik nem a "tieid", azok csakhamar az agyadra mehetnek valóban, ha nem érzel elhivatottságot a nevelgetésük iránt." --- Nem egészen így értettem a dolgot, mármint, nem kell bíbelődnöm velük, anélkül is az agyamra mennek. Tehát elég például csak látnom, hogy randalírozik, visít az anyjának és sírva duzzog felváltva, máris rosszul vagyok tőle. És magamban azt gondolom: "szegény nő, nem tudta, mire vállalkozik" - tudom, az anyák máshogy élik meg a gyerekük randalírozását, visítását és sírva duzzogását, de én azt látom ebből, hogy "úristen, mennyi baj van a büdös kölkével!", és a "homokból sütött sütemények" és hasonló kedvességek sem tudnak levenni a lábamról.
Mesélek egy jelenetet, ami az esetek 95%-ában előfordul.
Sétálok az utcán, elhalad velem szemben, lassan egy anyuka, kézen fogva a 3-6 éves gyerekét. A gyerek rám bámul nagy szemekkel, mint aki még nem látott csuklyás embert. Én visszabámulok rá, mert utálom, ha rám meresztik a szemüket a kölkök. Hát ne tudd meg, milyen gyilkos tekinteteket kapok tőlük az ilyenekért! :D

Az ország belpolitikájába inkább ne is menjünk bele, úgyis mindig felhúzom rajta magam. Nem elég, hogy egy rohadt tolvaj banda, de még az emberek jogait is úgy nyirbálják, mintha valami elfajzott rózsabokor lenne. :/

A korommal kapcsolatban - az emberek engem élőben mindig többnek gondolnak, mint amennyi vagyok, volt már olyan is, hogy 8 évvel idősebbnek tippeltek, mint amennyi valójában vagyok (mondjuk az egy buli után volt, nem csoda, hogy szétcsúszott fejem volt :D). Pedig _annyira_ azért nem nézek ki öregnek, csak a homlokomon kezdenek egyre inkább mélyülni a ráncok, ahogy az újabb és újabb híreket olvasom drága kormányunk legfrissebb intézkedéseiről. :@

Szép napot neked is, oDeeeynek is! :) (Akinek időközben szétoffoljuk itt a bejegyzését.)

@anonimália:
oDeeey türelmes gazda, és nem is (nagyon) kanyarodtunk el a bejegyzése témájától.

Rövid válasz: :D
Bővebben: elképzeltem, amint farkasszemet nézel egy szegény, természetes kíváncsisággal rád meredő, ártatlan kölyökkel. Hát..., maradjunk a rövid válasznál ez ügyben! :D :D :D

Másrészt, éppen a kissé eltúlzott (vagy akként bemutatott) reakciód akár az ellentétébe is fordulhat egyszer. Ez sem ismeretlen jelenség, legfeljebb most elég rémesen hangozhat a te fülednek. :) De ha ez megtörténnék - nem vagyok jós, nem tudhatom -, akkor cseppet sem lesz ijesztő, ellenkezőleg: nagyon kellemes élményben lesz részed. De, azt hiszem, ez mindenféle pszichológiai felkészültség nélkül is elég logikus. Szóval semmi gond, nincs félnivalód egy esetleges, az ösztönéletedben bekövetkező pálfordulástól sem. :)

A túlzott bulizástól éppúgy érdemes óvakodni, mint a politikai események intenzív követésétől, mert mindkettő külön-külön is sokat árt a homlok bőrének, alkalmasint többet, mint a dohányzás, vagy a súlyos nélkülözés. ;) :D Nehogy kioktatásnak tekintsd! nem az, hanem tapasztalat. De ellenszer is van: ha visszább húzom a politikai adásokra hangolt antennáimat, akkor már pár hét után olyan az arcbőröm (nehogy a kölyökfóbiáddal reagálj most!), mint a jól ápolt babapopsi. :D A bulizással semmi gondom, mert nem szeretem a tömeg-járta helyeket, annál jobban kedvelem a meghitt, intelligens baráti csoportosulásokat, ahol esetleg pár pohárka finom gyorsító-tudatmódosító szer is legördül az ember fia-lánya torkán. :)

Óvd magad továbbra is a tökéletességtől! Jól vagy így, ahogy vagy! ;)

@tucat:
Én reménykedem abban, hogy sose őrül meg annyira az ösztönénem, hogy gyereket akarjak. :) Lesz nekem anélkül is elég sok élmény az életemben, negatív és pozitív értelemben is. :)

Nem "bulizom" sokat, és buli alatt én nem is az "epilepsziás heringek a konzervdobozban"-féle szórakozást értem, inkább azt, hogy hajnalig fent vagyunk, ökörködünk, iszunk a haverokkal/barátokkal. Tehát amit te baráti csoportosulásként definiáltál. :) Kétségkívül a hajnalig fennmaradás nem tesz jót a bőrnek, ahogy az se, hogy dohányzom. Plusz egy ilyen este után elég szétcsúszott fejet tudok vágni. (Egyébként is egy kezemen meg tudom számolni, hány _jó_ fénykép készült rólam életem során.)
A politikára igyekszem nem sűrűn figyelni, de annyi új rendeletet meg törvényt hoztak, hogy kénytelen vagyok követni valamelyest az eseményeket, különben a végén még megbírságolnak valamiért, amiről azt sem tudom, hogy tilos. (Engem érintő példa a dohányzás itt-ott-amott, de inkább ne menjünk bele, mert csak felhúzom magam rajta...)

@anonimália:
Jaj, kedves Anonimália! :D [A névválasztásod is megérne egy misét a Bazilikában, mert, ha jól sejtem, a sorból kilógó, a szabályoknak nem megfeleltethető lények(-lányok) névtelen megjelenítője vagy, aki kissé -?- durcás is a környezete hozzáállása miatt... :)] Dehogyis akarom én a lapos, feszes, nyilván nagy gonddal kimunkált és karbantartott hasadba belebeszélni a gyereket! :D De az tény, hogy magam nem tartom az ösztönök anomáliájának (:D), ha valaki gyerekre vágyik, ahogyan azt sem, ha bármilyen okból nem szívesen vállalkozna a gyereknevelés, kétségkívül komoly áldozatokkal és megpróbáltatásokkal járó missziójára. Persze, világos, hogy a jelenlegi attitűdjeiddel hátborzongató rémálom, hogy egy szép reggelen éhes, összerondított pelenkájú, kiskölyök dobhártya- (és sokak számára szív-) szaggató sírására (visítás :)) ébredj. (De tudnak ám ezek úgy mosolyogni is - az ősi ösztönök parancsára, amelyek célja, hogy a környezetük elfogadja és oltalmazza őket, hisz teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak -, hogy leolvadsz a csontjaidról :)). Meg az is, hogy nem tudod egy boltban elmagyarázni a háromévesednek, hogy nem veszed, mert nem veheted meg neki a kívánt csokit, mert nem futja, s az rögvest olyan Oscar-gyanús jelenetet rendez ott, helyben, hogy legszívesebben... Inkább nem folytatom. :D
Persze, ez teljesen érthető, és a szülők többségének sem igazi örömforrás az ilyen helyzet, meg általában is roppant nagy megterhelést jelent sok szempontból egy kicsi ember gondozása, nevelése. Így lehettek ezzel néhanapján a szüleid is. Mielőtt megölnél: az enyémek is. De még mennyire! Én aztán fel tudtam adni szegénykéimnek a leckét tíz kicsi indián helyett is! :D
Meg aztán azt is említettem, hogy ha NETÁN egyszer megváltozna a hozzáállásod - és csakis akkor -, másképp néznél vissza egy, a világgal éppen szemérmetlen nyíltsággal ismerkedő csöppségre az utcán, vagy bárhol.
Csak ennyit mondtam, kérlek, ne tiltakozz annyira, hiszen semmit sem jövendöltem ezzel. :D

(Jobb lenne talán ezt nem leírni, de megkockáztatom, lesz, ami lesz: el sem hiszed, mennyire élvezem ezt a csatát! :D)

Sajnos most egy időre el kell távolodnom a géptől, de remélem, rövidesen ismét élvezhetem a társaságodat, s a gazda sem rúg ki bennünket innen. :S :D Téged lehet, hogy jobban elfogad, mert hasonló állásponton vagytok mindketten gyerek ügyben. :) - Mellesleg nekem sincs porontyom, és nem is valószínű, hogy lesz valaha - csak, hogy kicsit összezavarjalak. ;)

@tucat:
Én egy hálátlan, toporzékoló, "mostakarom" gyerek voltam, így, fiatal felnőtt szemmel visszanézve, és ez is egy oka annak, hogy nem akarok gyereket, mert a végén még a szakasztott másom lenne, és belőlem már egy is sok. :) Tisztelettel és csodálattal adózom a szüleimnek, hogy mindezek ellenére szeretettel és megértéssel fordultak hozzám és nem kényeztettek el (annyira), mint azt sokan teszik a gyerekükkel.
A névválasztás egy érdekes kérdés, szeretem a szóvicceket, és egy olyan névvel szerettem volna megjelenni itt, amiből még véletlenül sem tudja senki beazonosítani, hogy ki vagyok, ha esetleg idetéved. [Bár a stílusom és a véleményem minden kétséget kizár kilétem felől, ha valaki ismer annyira. :)] Egyébként van "művésznevem" is, ismerőseim elég nagy része azon (is) ismer és könnyebben "lenyomozható" vagyok vele, de direkt nem azt használom itt és most.

Ki kell ábrándítsalak, én ezt nem csataként fogom fel - van egy álláspontod, nekem másik van, és nem igazán fogsz tudni meggyőzni arról, hogy az enyém "nem helyes". De szerencsére nem is akarsz. :) Épp ezért végképp nem lehet csata. Inkább véleményütköztetésnek hívnám, ha már mindenképpen el kell nevezni valahogy. :)

@anonimália:
Aggodalomra semmi ok. A legtöbb gyerek ilyen, toporzékoló kis zsarnok, s csak a hosszan tartó, következetes - és jó esetben elfogadó, szeretettel jellemezhető - a gyerek egyénisége (szükségletei és azok kielégítésének lehetőségei) és a közösség elvárásai közt egyensúlyozó, egészséges kompromisszumokat a személyiségbe interiorizáló (tehát nem belesulykoló, hanem elfogadtató, integráló) szocializációnak az eredménye lehet egy olyan személyiségű felnőtt, aki képes a közösség tagjaként boldogulni. Igaz, ehhez közösség sem árt, ami viszont a mi társadalmunkra csak sztereotip szófordulatként alkalmazható jelenleg. :(
Másrészt attól sem kell tartanod, hogy a gyereked a hasonmásod lesz. Már genetikailag sem lehet az, hiszen két szülője lesz, s a két ős, spontán kromoszómafeleződése utáni génrekombináció határozza meg a jövevény felépítését. A hasonmásod akkor lehetne, ha mondjuk két petesejted egyesülne, ami eleve képtelenség, de ha mégis megtörténne, az így létrejött "valami" :) biokémiai okokból képtelen lenne a méhfaladba ágyazódni. De tegyük fel, hogy, mert olyan, mint az egyetlen szülője: "mostakarom", mégis befúrja magát oda, és ki sem lökődik (kizárt), a sejtosztódással azonban óriási baj lesz, hiszen a két, egymással párhuzamos DNS tökéletesen megegyező szekvenciái miatt legfeljebb a szedercsíra-állapotig jut el szegény kis zsarnok, ezért hát a saját klónodat semmiképpen sem tudod megszülni. Tehát emiatt ne aggódj! Hoz valamit az a gyerkőc az apjától (a tudomány jelenlegi állása szerinti másik szülőjétől :)) is. S azután még ott van a szerető gondoskodásod is, amelyben a társad (ez nem feltétlenül az apja, de jó, ha nem egyedül kell helytállnod, mert támogat valaki a megnövekedett súlyú napi rutinodban) is részt vesz, és szép lassan, tudatos szeretettel, figyelve, megismerve a gyerkőcöt, minden tudásotokat átadjátok, a neki legmegfelelőbb módon... A végeredmény: nagyon hasonlít mindkét szülőjére, és habitusában erősen emlékeztet majd mindenkire, akitől preferáltan átvette a viselkedésmintákat. Igen, ez azt is jelenti, hogy meg kell érned ehhez a feladathoz, hogy ne a rossz, kudarchoz vezető mintákat lesse el tőled a születése pillanatától kezdve. De, mert tökéletes nem lehetsz, ezek közül is vissza fog köszönni néhány, ez természetes, és sokszor nagyon mulatságos is. :) Pl.: "Te, anya! Hallottad? megszólalt a gyerek! Épp ideje volt, mert ma három éves! De miért beszél máris ilyen csúnyán?" - "Hát, honnan a f***omból tudjam, vazze?"

Nagyon jóleső érzéssel olvastam, hogy ilyen tisztelettel, és talán igaz szeretettel gondolsz a szüleidre! Ide nem is teszek mosolyszmájlit. Ha pedig ilyen odaadással neveltek, akkor biztosan nagyon szerettek téged! A szülők - általában - már csak ilyenek. S a nevelési attitűdjeik és mintáik is a rendelkezésedre állnak, mélyen az agytörzsedbe, meg a memóriádba ágyazva, ilyen-olyan emlék és élmény formájában, ezekből fogsz élni egész életedben. :)

Semmi gond a neveddel, egyszerűen kifejez valamit, olyasmit, amit említettem - szerintem. Nyilván nem véletlenül választottad, túl azon, hogy rejtve szeretnél maradni az ismerőseid előtt, mert így szabadabba és őszintébben elmondhatod, amit gondolsz. Tedd is ezután is, mert nagy örömömre szolgál olvasni a gondolataidat! Gyanítom, nem is csak én olvasgatom őket. ;) :)

Jó éjt! Aludj jól!

Nos... Én úgy vagyok vele, hogy mindenki döntse el, akar-e gyermeket vállalni. Őszintén, amikor először hallottam ezt, akkor döbbentem rá igazán, mennyire sok előítélet és elítélés van a körülöttem lévőkben. Bennem ugyanis sosem merült fel még egy halvány, kósza gondolatként sem, hogy a melegek esetleg ne vállalhatnának gyerekeket. Bár nem is értem magam, hisz' így visszagondolva, akkor már tudtam, hogy házasodni sem hagyják őket mindenhol. De az, hogy nem vállalhatnak gyereket még egy gondolat erejéig sem merült fel. Mert miért ne tehetnék? Akkor elgondolkodtam ezen és ma sem látok igazi okot rá. Ha egy meleg pár nem akar gyereket vállalni, hát szívük joga, ha igen, az is. Mármint, a hetero párok közt is vannak olyanok, akik nem akarnak. Lehet, én nem látom át rendesen a dolgokat, de én úgy gondolom, nekem nem lett volna belőle problémám, ha mondjuk nekem is ilyen szüleim lettek volna. Mert egy szülő hibáit és erényeit nem a nemében kell keresni. Vagyis, én nem így tapasztaltam. Most nem sajnáltatásból mondom, vagy ilyesmi, csak példát hozok, olyat ami megállja a helyét, de én például úgy érzem, boldogabb lennék, ha az alkoholista apám (aki minden különösebb ok nélkül képes volt megverni, nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozni, megrugdosni) és a maximalista anyám (aki rémálommá tette a gyerekkoromat, ami még most is tart...) helyett két apám vagy két anyám lett volna, akik szeretnek engem, ne adj' isten, még egymást is. Talán követnének el hibákat, de megtanítanának engem az elfogadásra, ami szerintem nagyon fontos. És én kétlem, hogy csak miattuk mondjuk én is homoszexuálissá válnék. Nem igazán hiszek sem a génes, sem a környezeti hatásokat taglaló, sem pedig a betegség elméletben. Szerintem ez olyasmi, amit talán nem firtatni kéne előbb, hanem elfogadni. Szerintem attól, hogy valakinek meleg szülei vagy szülője van, attól még pont olyan boldog, vagy boldogabb élete lehet, mint másoknak. Nem hiszem, hogy a gyerek meleggé válna attól hogy a szülei azok. A szüleim erőszakosak, sznobok és kissé nagyon homofóbok. Én lehet, hogy erőszakos vagyok, de nem hinném, hogy sznob és még kevésbé homofób. Szerintem azt, hogy valaki milyen beállítottságú lesz, azt a gondolkodásmód dönti el, ami mind a gének, mind a környezeti hatások befolyásolnak. Mert ha tényleg amiatt lettél meleg, amit elmondtál, akkor én úgy látom, hogy a gondolataid és érzéseid nagyobb szerepet játszottak benne, mint bármi más, de ugye azokat a környezeti hatások generálják, satöbbi.
Persze, lehet, hogy nincs igazam. Nem kell velem egyetérteni, csak én így gondolom és ebben hiszek. Mellesleg, a melegházasságok betiltására sem ltok igazán jó okokat, de mindegy. Ha ez van, hát ez van, egyelőre tenni ellene semmit nem tudok.