Jó ötlet! De kérlek, ne kapkodj el semmit! Légy körültekintő és türelmes! Főleg önmagadhoz.
Mellesleg a hazai felhozatal sem éppen rossz egyik nemben sem, de légy óvatos: a vonzó külső messze nem minden, sőt, gyakran könnyű sikerekkel elkényeztetett, csapodár, hűtlen személyiségű ember lakik mögötte. Persze, akadnak kivételek... :)
A lényeg: óvatosan vadássz! Fiatal vagy, rengeteg időd van. Használd okosan! - Egyébként valami azt súgja, nem kell miattad aggódni, mert kellően éber vagy és türelmes is, akit nem vágnak földhöz a kisebb-nagyobb kudarcok. Hát, ne is! Mert nemcsak sikerek és boldog órák lesznek, annyi szent! De ha derűs, nyitott és éber tudsz maradni minden körülmények között, akkor bármi, akár a tartós, boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolat is lehetséges. :)
Ámen! ;)

@tucat: az a baj, hogy én úgy érzem már így is le vagyok maradva. Olvashattad hogyan éltem meg tinédzser éveim... akkoriban sokkal vidámabb dolgoknak kellett volna történnie, és akár első szárnypróbálgatásoknak, stb. Most úgy érzem hogy ettől elestem, elkéstem, és nem is tudom visszakapni sosem azt az elfuserált időt.
Türelmes vagyok, de ugyanakkor már annyira kéne hogy legyen egy ember, akihez odabújhatnék, és minőségi időt töltenénk együtt!

Egy alig valamivel több, mint húszéves srác esetében azért egy kissé korainak tartom a kapuzárási pánikot, oDeeey. :) Éppen ebben áll a legnagyobb veszély: pánik, kapkodás, az éberség lankadása, átgondolatlan, bizonytalan kimenetelű, rossz döntések, azután menekülés egyik helyzetből a másikba, tudatos kontroll nélküli sodródás...
Olvastam, hogyan éltél, hogyan élsz. Semmitől sem estél el, semmiről sem maradtál le, még akkor se, ha ezt a beteljesületlen vágyaid miatt most, mellesleg érthető, az életkorodra jellemző ösztönenergia-állapotod következtében így érzed. Hogy a hetero kortársakhoz képest...? Igen, nekik sokkal könnyebb minden ebben a keresztényi dogmatikán és ószövetségi eredetű erkölcsiségen alapuló, a jogrendjében is ezt tükröző társadalomban. Minden, nemcsak a párkapcsolat, a szerelem, hanem, mert nyíltan vállalhatják önmagukat, az egész személyiségük is szabadabban kibontható, kevésbé szoronganak, a többségük nem fél annyira a sikertelenség frusztráló hatásaitól, nem kell rejtőzködniük..., egyszóval szabadok. (Szabadok? Szerintem inkább csak így gondolják, gondoljuk, és ők maguk is ezt hiszik; pedig lehet, hogy te sokkal szabadabb vagy bármelyiküknél, oDeeey! nem érted? Nem baj. Érteni fogod, tudom.) Légy te is az: szabad! Inkább így mondom: te ne légy olyan, mint ők, te légy igazán, tényleg szabad! Tudod, ez a korlátok nélküli, tiszta gondolkodás és a másokért is felelősséget vállalni tudó cselekvés képességét jelenti. Ez a legcsodálatosabb dolog a világon, amiben ember részesülhet! és mily kevesen élvezhetik mégis ezt az áldást! Te esélyes vagy, érzem. De ehhez szükség van a helyzeted pontos felismerésére, és arra is, hogy ésszerűen alkalmazkodj. Mihez is? Például a társadalom általános légköréből következő helyzetekhez, vagyis pokolian jól kell ismerned a társadalomban zajló folyamatokat, hogy kiszámítva azokat, be tudd illeszteni, el tudd fogadtatni a saját szükségleteidet is azokkal az emberekkel, akik között élsz. Ehhez pedig roppant nagy önfegyelem és éberség kell. Az értelmi képességeid és az intelligenciád (e kettő nagyon nem azonos, még csak nem is rokon fogalom nálam!) miatt nem kell aggódni, úgy érzem, az ezek fejlesztéséhez szükséges adottságokkal kellőképpen fel vagy szerelkezve. :)
Azt mondod, súlyos hátrányban vagy, mert már rég túl kéne lenned egy sor dolgon, például az első szárnypróbálgatásokon? Lehet így gondolni, de te más dolgokon vagy túl. Olyasmiken, amelyeken viszont a hetero srácok többsége - és sajnos a melegek egy része - sosem lesz túl: hozzájuk képest, kényszerűségből ugyan, de mégiscsak jól ismered önmagadat - és őket is, hisz iszonyú intenzitással figyeled minden rezdülésüket, rendszeresen, vagy inkább folyton elemzed is őket -, és nem kevésbé azt, a nem éppen intelligens közeget, amelyben szép lassan megvalósítod önmagadat. Szép lassan, önmagad iránti tisztelettel, szeretettel és türelemmel, derűvel! Valamit valamiért, igaz? :)
Eszedbe jutott már, hogy mindaz, ami a fájdalmas mulasztás és behozhatatlan hátrány erőszakos, tolakodó démonaként gyötör meg időről időre, mekkora előnyhöz juttathat téged valójában, különösen hosszú távon? Lefogadom, hogy még sosem. Ahogyan abban is biztos vagyok, hogy most is, ezeket a mondatokat olvasva, csóválod a fejed, és azt gondolod: "Ez a pasi nem normális! Fogalma sincs, mit éltem és élek meg naponta! Különösen, amikor boldog embereket, ölelkező, kézen fogva sétáló párokat látok! És akkor még nem is szóltam a meleg filmek egyes jeleneteiről! Iszonyú!" Jó, tegyük fel, hogy fogalmam sincs! ;) :)
...
Írnék új esztendeig, de inkább... Én sem akarok mindent azonnal és egyszerre sem tenni, sem elmondani. Szép lassan, emészthető adagokban egészségesebb az étkezés. :) Szóval te jössz, ha úgy gondolod! ;) :)

Ez meg itt, mert nem kerül semmibe, s mert szívből is jön, miként fentebb a kacsintás, s a mosolyok, megkockáztatom, legfeljebb nem fogadod, bár nem érteném, miért, hisz csupán virtuális, így még a náthámat sem kapod el:

({)
:)

Jó fej, és igazi érték vagy, oDeeey! Szóval ajánlom, vigyázz magadra, mert különben..., mi is lesz különben..., mondjuk dühbe jövök! :D

@tucat: Köszönöm a dícséretet, illetve a gondolataid. Nem fogom elkapkodni, nem kapuzárási pánik, csak egy kis türelmetlenség tört rám. :D
Elgondolkoztattál, annyi szent. Ja, és vigyázok magamra, mert nem akarom hogy dühbe gyere :D

Azt ne is akard, mert az iszonyúan nevetséges, és persze baromi kellemetlen rám nézve, amikor ilyesmivel kezdem büntetni magamat! :D

Mellesleg éppen magyarázkodni készültem, mert néha én is türelmetlen fickó vagyok valójában (lám, jól tudom, másnak mit és hogyan érdemes tennie, de ez rám, természetesen csak erős megszorításokkal érvényes, vagy egyáltalán nem :D), és kezdtem aggódni amiatt, hogy rosszat szóltam, és kivívtam a haragodat, de legalábbis sikerült megsértenem téged a közvetlen stílusommal, meg azzal, hogy a kioktatás szándékát véled felfedezni az interakció innenső oldalán. Nincs ilyen szándékom. Az viszont igaz, hogy jóval idősebb lévén nálad, de ennek ellenére :D feltételezvén, hogy az értelmi képességeim és az intelligenciám legalábbis átlagosak, s mivel mindemellett igyekeztem nyitott maradni az univerzum felé, talán sikerült viszonylag sok információt felhalmoznom a világ működésével és az ember testi-lelki természetével, örömeivel, fájdalmaival, a tetteit vezérlő ösztöneivel és ezek esztétizálódó (pl. szerelem) és kognitív (pl. logika, absztrakció) síkra (is) kivetülő megnyilvánulásaival kapcsolatban. Ezért merészeltem a közvetlen hangot megütni, meg azért is, mert mélyen tisztelem a fiatalokat, és nem titkolt szenvedéllyel szeretem is őket. Néha épp e szenvedélyes vonzódás álcázása okán alkalmazott stílusom és fordulataim bizonyulnak elhibázottnak a kommunikáció célját illetően. :) Különösen a csetlő-botlók iránt rajongok olthatatlan "szerelemmel" - ha kevésbé ijesztő: szeretettel - és szinte szinguláris rokonszenvvel, talán, mert magam is ilyen voltam, s némiképp vagyok ma is, bár már (ön)elfogadó mosollyal fogadom a nem is oly rég keservesen siratott, fájdalmas mulasztásokkal terhelt életutamat. Megváltoztatni nem tudom ugyan, de ha tudnám se akarnám, mert hallatlanul gazdaggá tesz ma már. Akkora gazdagság ez, amekkorát azelőtt soha elképzelni sem tudtam! Ez teszi lehetővé azt is, hogy úgy érezzem, legkevesebb huszonegy éve ismerlek (megint bocs! Meg ne rémülj! :)), mert ennek a lelki és szellemi tőkének az értékét olyankor érzem igazán, amikor egy olyan, kedves kis fickóval (bocs! :)) beszélhetek, amilyen te is vagy a benyomásaim szerint.
Azt azért senkinek sem ajánlom, hogy kövesse a példámat, mert tudom, a legtöbb ember képtelen lenne kifizetni e gazdagság, hosszú futamidejű, fájdalmas részletekben törlesztendő hitelét (mert még, ha forint, vagy akár svájci frank alapú lenne, valahogyan csak kinyögné! :D), és bizonyosan napok alatt beleőrülne a nélkülözésbe. Én is gyötrődve éltem meg annak idején az élet nehéz, és számomra sokáig a magányt is jelentő akadémiáját, de ma már azt is tudom, hogy az egyedüllét nem azonos a magánnyal, sőt gyakran éppen ez az állapot tudja feloldani a magány gyötrő élményét. Rajtam múlik, mit miként élek meg, mert az ősi, ösztönös késztetéseket energiaforrásként használom, miként te az áramot a számítógépedhez, és nem engedem, hogy ez a rend felboruljon: hogy ez az energia, elszabadulva, kénye-kedve szerint, széles határok között váltogatva a frekvenciáját, a feszültségét és az áramerősségét, kiszámíthatatlan impulzusaival átvegye, és számomra ezzel lehetetlenné tegye a gép irányítását, az áramkörök kiégésének, s így az egész hardver és a szoftverek megsemmisülésével fenyegetve.
Tudom, nagyon elvont a hasonlat, mellesleg pedig bárki azt mondaná, őrültség, képtelenség: lehetetlen az ember részéről ekkora önfegyelem, önkontroll. Nem az, de pokolian hosszú, és bizony nélkülözésekkel teli, s épp ezért roppant tanulságos út vezet ebbe az irányba, s ez az út a legtöbb ember számára nemcsak járhatatlan, hanem teljesen ismeretlen is. Kár, mert ha többen indulnának el errefelé, legalább néha egy kis tanulmányi kirándulásra, és el is jutnának némi távolságra (önmaguk - és mások, a sajátjukkal teljesen azonos - lényege felé) ezen az úton, sokkal jobb, szebb, nyugodtabb és élhetőbb lenne ez a világ. Ezzel szemben ma ijesztően zaklatott, feldúlt és ingerlékeny, mert a benne élők többségét a kontroll nélküli ösztönök és önzés talaján kialakuló félelmek, s az ezek folyományaként óhatatlanul megjelenő agresszió és akár szó szerint is gyilkos versengés irányítják. Röviden: az emberek nem szabadok. Megrekedtek az ösztönviláguk szintjén, és a legtöbben ebben a rabságban élik le az egész életüket. A primitív ösztönök szintjén tartott, a szellemi és materiális termékek körében egyaránt jó fogyasztóvá manipulált, felzaklatott emberek magatartása természetesen óriási profitot termel a populáció jól meghatározható, de meglehetősen szűk rétegének. Ismerős, ugye? :) Azt kérded, hogy jön ez ide? Úgy, hogy az emberek többsége számára még a saját agytörzse sem hozzáférhető, mert még az identitását meghatározó ösztönéletét is egyre inkább a tőle független erők által berendezett és manipulált ingerkörnyezet csűri-csavarja, alakítja. Jó, ez mindig, minden tagolt szerkezetű társadalomban így volt, de ekkora hatásfokkal még talán sosem interiorizálódtak a kívülről, az ember formatio reticularisa legmélyébe programozott, kényszeres habitusok... Persze, mint mindig, a mi korunkban is vannak kivételek, akikre viszont értetlenül bámul a hatalmi akaratot képviselő, és a szabadon járható utakat kijelölő bölcs (?? :O :D) többség, rosszabb esetben akár üldözőbe is veszi őket. De ez a fejezet már valamennyire neked is ismerős, azt hiszem. :) Fel a fejjel, oDeeey! Ha netán üldözött vagy - vagy az lennél, ha nyíltan mutatkoznál -, az, ebben a felfordult, félelmektől lezüllesztett világban a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy remek, értékes lény vagy! Ezt feltétlenül el kell hinned magadról, s nem azért, mert én mondom. :) Én csak azért mondom, mert látom, hogy így van! Maradjon is!
Tudod, azt azért fájlalom kissé, hogy nem veszélyeztethetem a bordáidat, és nem lehelhetem a képedbe a náthavírusaimat! :) Így hát ezt megúszni jó esélyed van továbbra is, marad a virtualitás:

({) :)

Ne feledd tehát: az egyedüllét nem feltétlenül magány! Meg azt se, hogy az emberek többsége szinte sosincs egyedül, mégis, sőt gyakran épp ezért (mert fél az őt körülvevő emberektől, s rettegésében épp a tömeget használja búvóhelyül - a huszonkettes csapdája, igaz? :D) iszonyúan kínozza a magány (kielégületlenség, önsajnálat, mélységi félelem, a testi-lelki egészséget is veszélyeztető, akár súlyos betegségeket is előidéző szorongás)! Meg azt se, hogy te, mindezt tudván, ne légy rest jól megfontolni, hogy kivel osztod meg a legmélyebb és legintimebb magán(y)odat! Mert akire rá mered BÍZNI, azt a legmagasabb elismerésben részesíted! Meg azt se, hogy aki elfogadja, s örömmel, önként vállalja veled együtt a málhád, s a közös batyu terheinek cipelését a remélhetően hosszú úton, az téged tüntet ki az általa adható legbecsesebb kinccsel! Szolgáld őt alázattal (nem megalázkodva, képmutatón, hanem értő és kitartó szeretettel), és ne várj (el) tőle semmit cserébe, de ha önként és örömmel adja, akkor fogadd el boldogan a szolgálatait! Légy feltétlen örömforrás a számára (ehhez nagyon alaposan és mélyen meg kell ismerned őt, azt sem hagyva figyelmen kívül, hogy ő is folyamatosan változik, vagyis állandó, intenzív figyelemmel tudod csak "megismert" állapotban tudni őt), és engedd, hogy te is az légy neki! Hiszem, hogy előbb-utóbb lesz ilyen. Ha pedig mégsem, akkor sem hiábavaló az életed, ha fegyelmezetten gyűjtöd a valódi világ valódi kincseit, hogy megoszthasd majd ezeket másokkal: a még tapasztalatlanul sodródókkal, vagy akár az örökké és vigasztalhatatlanul szenvedő szeretetkoldusokkal.
Ijesztően hangzik? Pedig nem az, én már tudom. Másrészt nagyon úgy érzem, hogy te, nem is oly soká társra találsz. Remélem, kölcsönösen remek választás lesz ez mindkettőtök számára! Ha a jogi környezet is emberségesebb és kevésbé társadalomellenes lesz (ezt most nem magyarázom inkább), az emberek erkölcsi attitűdjei is előnyösen változnak, s ennek következtében a szociális biztonság is látványosan javul (ezt, a furcsának tűnő összefüggést sem elemezném ezúttal) ,akkor talán a gyermekvállalással kapcsolatos véleményed is megváltozik, s egyszer csak arra ébredsz, hogy egy boldog családban nevelgetsz aranyos, csibész kölyköket a csodálatos emberi minőségű, hűséges pároddal! S mindezt a társadalom (nem ma, és nem is holnap lesz ez, de te még aktív korúként megérheted :D) elismerésével és széleskörű, intézményesített támogatásával...!

Látod? Én máris álmodom! :D

Igaz is, későre jár.
Mosollyal hajtsd álomra a fejed, és aludj jól, oDeeey! :)

Anno pontosan úgy gondolkoztam én is, mint te.
A környezetemben mindenkinek volt valakije, nekem nem, és ez egyrészt frusztrált (legalább ezzel meg akartam felelni a környezetemnek, hogy közéjük tartozónak érezhessem magam), másrészt meg elkeserített az egyedüllét. Az első adandó alkalommal aztán összejöttem egy barátnőmmel - ez egy elhamarkodott döntés volt, legalábbis rengeteg fájdalmat okozott az a kapcsolat. Bonyolult a sztori, nem akarlak ezzel untatni, a lényeg az, hogy miután belekóstoltam egy kapcsolatba, már-már kényszeresen próbáltam vagy megtartani az adott páromat, vagy mihamarabb keríteni egy új kapcsolatot, ha az előző már menthetetlennek bizonyult. Nem voltak hosszú kapcsolataim, viszont annál fájdalmasabban végződtek, részben a vergődésem miatt is.
Végül annyira kiégett, kiábrándult lettem, hogy már nem is reménykedtem abban, hogy valaha megtalálom a hozzám illő embert - legyen az férfi vagy nő. Féltem a csalódástól, féltem attól, hogy megint összetöri a szívem egy érzéketlen illető, és úgy éreztem, inkább feladom az egészet, nem kell nekem párkapcsolat.
Közel másfél évig voltam egyedül az utolsó szakításom után, és tényleg nem is kerestem párt magamnak. Pontosabban volt valaki, aki tetszett és lett volna esélye a dolognak kettőnk között, de nem akartam újra megégetni magam. Nagyobbak voltak a régi sebek, mint amekkora a hiányérzet egy új kapcsolat után.
Szóval ez volt az a fordulópont, ahol megértettem, hogy az egyedüllét, a magány fájdalma sokkal elviselhetőbb, mint az, ami egy haldokló párkapcsolat és egy szakítás sajátja.

Mikor már tényleg teljesen közömbös voltam, hogy lesz-e párom vagy ezentúl magányos farkasként élek majd, akkor ismerkedtem meg a jelenlegi párommal. Elég gyorsan kiderült, hogy ő sem veti meg a női nem bájait, és elkezdtünk kötetlenül beszélgetni a múltunkról, a kapcsolatainkról, a csalódásainkról. Neki is az enyémhez hasonló tapasztalatai voltak, így még szimpatikusabbá vált számomra. Sajnos nem tudtunk személyesen találkozni, mert elég messze lakott tőlem, így csak interneten keresztül tartottuk a kapcsolatot. Egy idő után elkezdtünk flörtölgetni is, először csak finoman, aztán egyre kihívóbban. Aztán az "ártatlan flörtölgetésből" lett egy hosszú, lepedőgyűrős éjszaka, ami pedig egy immár csaknem másfél éves, boldog kapcsolatban folytatódott. :) Csak azért mertem belevágni, mert tudtam, hogy ő nem fogja velem sose eljátszani azt, amit tettek előtte sokan, mert egy cipőben járunk.
Ehhez persze hihetetlen szerencse kellett, ezt elismerem.

A lényeg? Igazából a régi csalódások is segítettek abban, hogy a jelenlegi párommal összejöjjünk, mert sokat változtattak a szemléletemen. A tapasztalatok kellenek, nagyon ritka az olyan, hogy egyből rátalálsz az igazira, úgyhogy nem azt mondom, hogy ne keresgélj! Csak annyit, hogy ne legyél görcsös a párkapcsolatok miatt, szerintem nem éri meg. (Én a "görcsből" kifolyólag csak rossz döntéseket hoztam eddig, azok miatt vagyok most ennyire elcseszett lelki világú. De minden rosszban van valami jó. :D)

Bocs, hogy ilyen hosszan ecseteltem itt a dolgokat, igyekeztem a minimálisra szorítkozni, de még így is ilyen sok lett. O.o

@anonimália:
Jóból nem árt a sok, kedves Anonimália! Ez a hozzászólásod pedig több, mint jó! Nagyon egyet is értek a következtetéseddel, meg az élményeid összefoglalása is élvezetes, a stílusod pedig kifinomult, és teljes harmóniában cseng össze a tartalommal! Minden létező szempontból öröm volt olvasni az írásodat!
Nem nekem címezted, de én is köszönöm ezt az élményt! :)

@anonimália: ...és nem érzem, hogy "elcseszett" lelkivilágú lennél. Mást érzek, és azt hiszem, a párod is... :)

Jó éjt!

@tucat:
Örülök, hogy élvezetesnek találtad. :) A stílusomról annyit, hogy úgy mellesleg írogatok ezt-azt, innen a "kiforrottság", ami átragad a hétköznapi kommentjeimre is...
Az elcseszett lelkivilágomba inkább ne menjünk bele, mert a végén még ráébredsz, hogy tényleg kicsit defektes vagyok. :D Mindenesetre a párom így szeret, ezt már többször is bevallotta - szerinte ez annyira hozzám tartozik, hogy enélkül nem lennék az igazi. (Mondjuk én gyanítom, hogy mazochista és direkt élvezi, hogy néha milyen szörnyű tudok lenni... ;) ) Ezt alá is írom, és minden szerénykedést mellőzve hozzáteszem azt is, hogy jól áll nekem ez az elcseszettség, noha emiatt sokan jó messzire elkerülnek. De így legalább van egy szűrőm, amin kapásból fennakadnak azok, akikkel nem lennék kompatibilis (sem kapcsolat, sem barátság szempontjából). :)

@anonimália:
Nincs az a Michelin versenygumi, ami ne lenne néha egy kicsit defektes. :)
Másként: roppant unalmas lenne az élet egy abszolút tökéletes emberrel, tökéletes emberek között. Szerencsére kevés van belőlük, bár én ismerek néhányat, és bátran állíthatom: kibírhatatlanok. :) Én is kibírhatatlan vagyok néha a magam számára is, ami viszont azt bizonyítja, hogy a tökéletlenségem tökéletes.
Akik pedig elkerülnek az "elcseszettséged" miatt, nem tudják meg soha, mit veszíthetnek - vagy (esetleg, némi kockázatot és kényelmetlenséget vállalva ;) :D ) mit nyerhetnének... :) A defektusod azonban semmi esetre sem szellemi, legfeljebb érzelmi lehet. Ilyen is van mindenkinek, de a legtöbben, energiát és időt nem kímélve, szégyenkezve rejtegetik, miközben azok, hegyes tüskévé növekedve, átlyuggatják a bőrüket, és képtelenség megölelni őket. Ördögi kör(hinta). :) Örülök, hogy te nem ülsz benne. :)