Ó, kicsi oDeeey, bár tudnám a választ!
(Bocs a jelzőért! De nem nyomhatom el mindig az érzelmeimet, mert az megbetegíti az embert, és én az eddigi életemben bizony elég sokat ártottam már az egészségemnek ily módon - is. :))

Nem tudom, nem tudhatom, mert erre nincs általános érvényű recept. Az emberek reakcióit jó közelítéssel meg lehet becsülni, de biztos prognózis nem létezik, mert a pillanatnyi körülmények nem kiszámíthatóak előre. Csak egy profán, talán vicces példával: X roppant művelt, toleráns, sőt intelligens ember, de a családi ebéd közben félrenyelt, köhögő roham gyötörte, ettől pedig megfájdult a gyomra, hányingere is lett, és kevés híján megfulladt. Éppen akkor, amikor a közlemény felvezetője elhangzott. Vagy: Y toleráns, megértő, büszkén szabad gondolkodású (még csak nem is vallásos!) ember, de nem tudtam, hogy betegre aggódja magát az állása miatt, mert a cége felszámolás alatt áll. Ezért, amikor kellő puhítás után bejelentettem a titkomat, ingerülten legyintett: "Kit érdekelnek a buzik! Vannak ennél előbbre való dolgok is! Különben is baromság az egész: túl sok hülye tévét nézel, de majd az élet móresre tanít, és akkor magadhoz térsz, édes fiam!" Mennyi példát tudnék kitalálni a kiszámíthatatlan balsiker okaira? Amennyit csak akarsz, kedves oDeeey. :)

De sejtek én valamit, hadd mondjam el ezt is neked! Én nem tudom a választ a kérdésedre, még annyira sem, mint te, hisz nem az én családom, nem az én rokonaim azok az emberek, semmit sem tudok róluk, te ennél azért többet. :)
De tudok is valamit, hadd mondjam el ezt is neked! Az adu ász a te kezedben van! Tudod, mi az? Nem? Jó, akkor megmondom: nem mi, hanem ki! Így már sejted? Így se még? Jó, akkor megmondom: az ÉDESANYÁD, kicsi oDeeey!
Miért? Mert ismeri a titkodat, és mert valószínűleg befolyásos tagja a családnak, azaz, ha ő kiáll valami mellett, akkor az még a "majdénmegmondomnektekmilesz" családtagoknak is legalábbis: SAKK (ha ugyan nem matt :D)! Érted? ;) De, persze, egy ilyen eseményt is nagyon alaposan elő kell készíteni, különben könnyen a visszájára fordulhat az akció. Édesanyáddal azt is meg tudod beszélni, hogy a fiatal testvéreiddel mennyire érdemes megosztani most, vagy később ezt az információt, mekkora a veszélye annak, hogy megüli a gyomrukat, mert az életkori sajátosságaik még nem támogatják őket az ilyen természetű dolgok megértésében, összezavarja, lehangolja őket előkészítés, előzetes és általános információk nélkül, vagy, esetleg, éppen a túlterhelésük (netán a rosszul értelmezett büszkeségük - "Az én bátyám különleges! Bizony ám! Bi-bi-bí! Mer' meleg! Be-be-beee! :D) miatt olyanok fülébe jut az infó, akiknek részint semmi közük ehhez, másrészt nem éppen jóhiszeműen használják majd a családdal szemben...

Mindazonáltal úgy érzem, hogy igyekszel a végsőkig halogatni a családod előtti előbújást, és nyilván olyan okaid is vannak erre, amelyekről nem lehet az itteni olvasónak tudomása (feltételezem, hogy a halogatás nem általános hozzáállás a részedről a körülötted zajló eseményekhez ;)). Az sem biztos, hogy feltétlenül elő kell bújnod mindenki előtt, néha jobb, ha az ember valóban megvárja, amíg teljesen független lesz a csapattól, mert attól kezdve már enyhén szólva is illetlenség belekotyogniuk a dolgaidba. Persze, attól még tehetik, és sok esetben teszik is, puszta szeretetből, meg mert "mi mindig is a legjobbat akartuk neked, ezért most azt szeretnénk, ha mielőbb meggyógyulnál, már kerestünk is a neten egy f*sza keresztény lelkész-pszichomókust neked..." :D :D Ja, meg még: :D :D :D

Jaj, kedves oDeeey! Ha sikerül néha egy-egy pillanatra kívülről szemlélned a szitut, amelyben vagy (nekem már sikerül néha így tekintenem a dolgaimra :)), akkor biztosan nagyokat fogsz derülni, még akkor is, amikor a helyzet fölé emelkedni nem tudó emberek a teljes becsavarodás határán tépik a hajukat, meg a ruhájukat. :) De tudom, nem olyan könnyű az! Tényleg tudom, és nagyon örülök, amikor mégis sikerül. Egyre gyakrabban sikerül. A problémát ugyan nem oldom meg vele, de életben maradok, és nem őrülök bele a helyzetbe, vagyis újabb esélyt adok magamnak a megoldásra, méghozzá friss, üde, derűs, és főképpen ép elmével. :) Tudom azt is, hogy huszonkét évesen az ember nagyon szerelmes (mondjuk a szerelembe :)), és őrülten tudja hiányolni azt. :) Anorexiás vigasz, de őszinte ez is:
({)

De lépjünk vissza még egy gondolat erejéig a te őrangyalodhoz: édesanyádhoz! Épp az imént kérdezted, mi célom volt az ő említésével, különösen olyan, intim akció kapcsán, mint az ölelés. Adtam is némi suta magyarázatot, de talán most már kezded teljesen világosan látni, miért topogtam körbe őt ekkora érdeklődéssel. :) Bízz meg benne, és támaszkodj bátran a segítségére! beszéld meg vele alaposan, részletesen, de főleg türelmesen ezt a kérdést is, és alakítsátok ki együtt a helyes, követendő stratégiát, és a szükséges taktikai elemeket is rendeljétek hozzá a tervhez az eredményes végrehajtás (vagy esetleg az előbújás ötletének az elvetése) érdekében!
Mivel abban teljesen egyetértek, hogy az eltelt huszonkét esztendő holtpontjáról nem sürgős az inga kilendítése (értsd: ha ennyi ideig várhatott, akkor aztán nincs is mit elkapkodni rajta, várhat még pár hónapig, de akár további évekig is a megbízható családtagok bevonása a titokba, avagy akár el is maradhat), nincs helye semmiféle sietségnek, miként magát a párválasztást sem kell siettetni - de erről már beszéltem korábban, sőt, azt is mondtam, hogy az egyedüllét és a magány távolról sem ugyanaz az állapot, mert az egyedüllét üdvös, a magány gyötrelme-félelme pedig a személyiség éretlenségnek a bizonyítéka... Ezzel együtt sincs ember, aki ne élné meg néha e gyötrelmet, többnyire, de nem mindig éppen az egyedülléte alkalmával... :) Ne hidd, hogy én olyan emelkedetten bölcs fiúcska vagyok, oDeeey! Fenét! Sajnos engem is meg-meggyötör a magány vagány félelme, bár tartósan nem engedem őkelmét rám telepedni, és a sírógörcsét is képes vagyok egy mozdulattal visszaküldeni a mélybe. Nem biztos, hogy mindig jól teszem, lehet, hogy néha hagyni kéne, hogy feltörjön, és elvégezze a katarzisból rá háruló takarítást, hisz ez (is) a dolga, igaz? :)

Ami pedig az idegesítő, látszólag aggódó rokoni kérdéseket ("Na, mi lesz má'? Van má' csajod? Há' mé' nincs? Bezzeg az én időmbe' ilyenkó' má' ez meg az vó't, oszt' te meg..." xD) illeti, egy percre se felejtheted el, kedves kicsi oDeeey, hogy te nem az ő életüket, hanem a magadét éled! Ez azt is jelenti, hogy nem elsősorban nekik, hanem magadnak kell megfelelned. Ez így túl szabadelvű megközelítés? Individualista? Fujj-liberális? :D Meglehet, de a dolog természeténél fogva sajnos nincs a megközelítésnek egészséges alternatívája, hacsak nem tekintjük egészségesnek a teljes önfeladást és azkézist, mondjuk a közösség oltárán feláldozván önmagunkat. Ezzel csak az a baj, hogy boldogtalan, szenvedő egyénekből sosem fog egészséges, önfenntartó közösség felépülni... Így hát az igaz, és talán számukra is ideig-óráig - kielégítő válasz lehet pl.: "Nem olyan egyszerű megfelelő partnert találni ebben a fenekestől felfordított, felingerelt, őrült világban. Az egyik csinos, de komolytalan, amaz okos és komoly,sőt kedves is, de nem tudok beleszeretni, aztán van szépecske is, aki okos is, de neki nem kellek, és az meg ott máris házasságról meg családról sok kis kölyökről álmodik, amire én nem vagyok felkészülve. De van egyéb dolgom is, a tanulás, és hajtom is magam, hogy jó esélyekkel induljak majd el a 'nagybetűsbe'..." :D Ha végigolvasod, láthatod: nincs benne semmilyen hazugság, nem csapsz be senkit. Viszont pár ilyen interakció után valószínűleg beleunnak, és nem keresnek fogást rajtad: "Ez a kölyök ilyen, nincs mit tenni, majd eljön az ő ideje is..." Húzósabb helyzet, ha valaki, akár tréfásan, de rákérdez: "Te gyerek! Nem vagy te..., olyan..., izé..., tudod, na..., szóval, akik egymás micsodáját..., ej, mondjad má'..., buzi, na?" Itt a válasz erősen függ a kérdező személyétől, meg a helyzettől, amiből a pillanat tört része alatt kell egy rövid távú előrejelzést kialakítani. Szerencsére ennyire kiélezetten ritkán mernek a rokonok rákérdezni ilyesmire, ez inkább a primitív kocsmák primitív vendégkörének a gátlástalan stílusa, de úgy tudom - biztos is vagyok benne!!! -, neked azokhoz semmi közöd sincsen. :)

Nos, nem tudom, mire mész ezzel a szóáradattal, de talán kihámozol belőle - az őszinteségre törekvésen kívül - valami hasznosíthatót. Ha nem, nekem akkor is jól esett szólhatni hozzád, oDeeey! :)

Aludj jól! És tudod, milyen arccal érdemes az álmok birodalmába fordulni:

:)

Saját tapasztalatból mondom, hogy teljesen kiszámíthatatlan az emberek reakciója erre a témára. Az a véleményem, hogy az emberek jó 80%-ának nincs semmilyen véleménye a melegekkel kapcsolatban, semleges a hozzáállásuk. Vannak ugye a heves ellenzők, sajnos a köz az ő véleményüket ismeri, bizonyos helyzetekben vissza is mondja, de valójában soha sem gondolkoztak még a témán. A családod ismer, szeret, fontos vagy nekik elvileg. Szerintem el fognak gondolkozni miattad, ha mesélsz magadról, a terveidről, az életről, amit élni szeretnél. Viszont attól óva intenélek, hogy egyszerre mond el mindenkinek. Sok jó ember együtt nagyon ostoba tud lenni... Elég, ha egy heves ellenző félre csavarja a szálakat és a közömbösöknek szájába véleményt ad. Találd meg a módját, hogy anyukáddal beszélni tudjatok a melwgségedről. Kommunikáció nélkül biztos hogy sok mindent gondol rólad, ami nem te vagy.

@tucat: Hm, érdekes amit írtál, és elgondolkodtató. Édesanyám nem lesz ebben a kulcsember - mert ugyan a cikkből kimaradt - mivel ő nem tartja a kapcsolatot a család ezen részével. Anyu és én lakunk egy városban, míg a család többi része a faluban, ezért is van az hogy a másik két városból látogató rokonaink is a faluba szoktak menni, így én apai rokonaimmal (családtagokkal) ott találkozom. Anyai ágon nincs is igazán rokonság - anyu testvére nem igazán jön el hozzánk, nagyszüleim pedig már egy sem él :(
Szóval anyu mentőöv nem lesz a cikkben jelzett családtagok felé történő előbújásban... De mindegy, végigcsinálom én ezt egyedül is, idővel.
@alealejandro: Van benne valami, megfontolandó, pont emiatt amit én is írtam, hogy nem mindenki egyformán művelt...

@oDeeey: Lám, röviden is lehet okos, használható észrevételeket megfogalmazni, és immár kétségtelen, hogy Alealejandro ebben a "műfajban" jobb nálam. Nem ígérem, hogy elsajátítom tőle, mert az részemről amolyan önfeladás is lenne:), de igyekszem hasznosítani a tőle ellesett fortélyokat is.

A stílusa ellenére komoly tartalom hordozója az előbbi két mondat, és sietve hozzáteszem, hogy Alealejandro javaslatai nagyon megfontolandóak. Ő nyilván tapasztalati tényekről beszél, míg én inkább elméleti műkedvelője lehetek ennek a problémának, vagyis sokat tanulhatok magam is a tapasztalt érintettektől. No, meg a tapasztalatlanabbaktól, így tőled is, oDeeey. Igyekszem, és örömmel teszem!:)

Mindemellett továbbra is kulcsfigurának érzem édesanyádat a probléma kezelése szempontjából, sőt, mivel - ha jól értem a leírásodat - életvitelszerűen éltek együtt egy háztartásban, és a többi rokonoddal sokkal lazább a kapcsolatod, ő egyben a "tömegbázisod" is, vagyis mindennél fontosabb jelenleg az, hogy ő hogyan vélekedik rólad, és hogyan, miben tudtok egymás segítségére lenni. Megint Alealejandro szavaira érdemes figyelni, mert ő nálam sokkal tömörebben fogalmaz: őszinte, nyílt együttműködés kialakítása köztetek - ez viszi előre a dolgot, beleértve annak a megbeszélését is, hogy érdemes-e, s ha igen, mikor, milyen lépésekben, kiket és hogyan beavatni a titokba más, a tőletek távolabb élő, de közeli rokonaitok közül.

Továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy feltétlenül törekedni kell az előbújásra ilyen szétszórt, laza kapcsolatban lévő rokonok körében. Persze, lehet, hogy van közöttük olyan, akivel valamiért mindenképpen tudatni szeretnéd a dolgot, esetleg úgy érezheted, hogy az előbújás, a nyílt színvallás elvárható tőled a rokonaid előtt, és szeretnél már túl lenni ezen a kényelmetlen kötelezettségeden, meg érdekelne is, miként viszonyulnak az új oDeeey-hez... Mérlegelj belátásod szerint, de mindenképpen légy nagyon körültekintő! Két dologban biztos vagyok:
- nincs ilyen kötelezettséged önmagadon kívül senkivel szemben (a közvélekedés "magánügynek" tekinti a szexuális orientációt, legalábbis így hárítja el magától a megismerés és a kezelés felelősségét, és így űzi be az érintetteket a hálószobába, mintegy a saját szerelmi életét is jól leminősítve..., de ez egyben lehetőséget is jelent: a másságod csak arra tartozik, akivel megosztod);
- társas lényként szükséged lehet (van) arra, hogy a közvetlen miliődben, nyíltan vállalva magadat, a saját életedet élhesd, ehhez pedig kellenek a téged elfogadó, netán szerető emberek is, akikkel őszinte a viszonyod.

Az érzelmeimet ezúttal sikeresen kivontam a bejegyzésből, de nem biztos, hogy jót tett a stílusának, inkább csak szárazabb, ugyanakkor rövidebb és érthetőbb lett. Az is valami! :D

Na, a coming out egy különösen kényes kérdés. Nekem annak idején elég speciális körülmények közt tudta meg jóanyám, mi is a szituáció. Elmesélem, hátha valaki tanul az esetből.

Éppen halálosan szerelmes voltam egy hetero barátnőmbe (szerintem ez a hetero-crush minden saját neméhez (is) vonzódó emberrel megesik minimum egyszer). Ő tudta rólam, hogy mindkét irányba kacsingatok, és néha kifejezetten adta alám a lovat, mikor flörtölgettem vele. Szóval úgy gondoltam, hogy van esélyem, végül is azt sosem mondta ki konkrétan, hogy _egyáltalán_ nem érdeklik a lányok... Tehát kis naiv, 15 éves fejemmel bevallottam neki, hogy mit érzek. Szerencsére - vagy nem, ez most lényegtelen, én most, sok év távlatából szerencsésnek érzem - nem laktunk épp közel egymáshoz, így hősszerelmes vallomásomat interneten keresztül zengtem el neki.

A válasza olyan egyértelmű nem volt, hogy köpni-nyelni nem tudtam, csak bámultam ki a fejemből, majd mekegtem neki egy elköszönést, és leléptem. Úgy 5 perccel később kaptam tőle egy fejmosást telefonon, hogy miért léptem le. Erre már csak mekegni se tudtam, csak igyekeztem palástolni a zokogásomat, és amatőr csuklásnak álcázni a fel-feltörő hüppögést.

Aznap este teljesen magamba zuhantam. (Ez abból a "nekem kell valaki, muszáj, hogy legyen valaki, nem lehetek egyedül" időszakomból van egyébként.) Nem tudtam mit kezdeni a dologgal, akárhogy csűrtem-csavartam, mindenképpen magamat tartottam egy hülye libának, amiért elmondtam neki, mit érzek, és ezzel - ismét - egy jó barátságomat tettem (ha nem is tönkre) kockára. (Azóta sajnos tönkre is ment, jegyzem meg csendesen, mert igazából nem tudtam túltenni magam ezen a dolgon soha.)
Tehát magamba zuhantam, és a kádban üldögélve már olyan szinten elviselhetetlennek tartottam a lelki fájdalmat, hogy egy bevett módszeremhez folyamodtam (amire azóta se vagyok büszke), és elkezdtem magam vagdosni egy pengével. Nem mélyen, nem akartam öngyilkos lenni, csak a lelki kínlódásomból próbáltam kirángatni hihetetlenül szánalmas, önsajnáló énemet, és erre a fizikai fájdalom számomra a legjobb módszer (legalábbis akkor az volt).
Mindenesetre elég sok kis sebből csordogált belőlem a vér, egyik sem volt vészes, de a kádban elég morbid látványt nyújthattam a belépő édesanyámnak, aki annyit látott, hogy kezemben a penge, a csuklómon patakokban csorog le a vér (ami javarészt víz volt egyébként), és elég vörös a fürdővizem. A szemem meg ki van sírva, mint annak rendje és módja.
Mint egy jó anyának azt illik, elvette tőlem a pengét, megnézte, mennyire súlyosak a vágásaim (konstatálta, hogy nem nagyon), majd megállt a kád mellett, és megkérdezte, hogy mi a baj. Valahogy nem voltam olyan hangulatomban, hogy improvizáljak egy mesét egy srácról - így aztán elmeséltem neki töviről hegyire a dolgot.

Nagyon normálisan és segítőkészen állt hozzá, és felvetette, hogy elmehetné(n)k pszichológushoz - majd rögtön hozzátette: de nem azért, mert egy lányról van szó, hanem mert úgy látja, nekem segítség kéne, és ha jobban meg tudom beszélni egy kívülálló szakemberrel, akkor ő szívesen befizet rá.
Hát, így tudta meg anya, nem sokkal később apának is elmondtam, meg a testvéreimet is informáltam róla. Szerencsére mindenki jól fogadta, bár ez valószínűleg annak köszönhető, hogy "nem látták reálisnak a veszélyt", nem gondolták, hogy én tényleg bi vagyok. Anya még két évig kételkedett benne, sőt egy kicsit, azt hiszem, még mindig abban reménykedik, hogy egyszer majd férjem lesz és gyerekeim. Egyszer meg is kérdezte, hogy nekem a lányok csak ilyen másodlagos opcióként vannak-e jelen, "ha ló nincs, szamár is jó" alapon. Erre kifejtettem neki, hogy nem, én a lányokra nem "étrend-kiegészítőként", hanem "teljes értékű macskatápként" gondolok. :)

Mindenesetre a jelenlegi páromat nagyon szeretik és elfogadják, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. Először úgy mutattam be otthon, mint "egy barátnőm", mert elfogadás ide vagy oda, az ember szerintem mindig kritikusabb, ha a gyermeke párjáról van szó. Én pedig azt szerettem volna, ha nem ilyen hibakereső üzemmódban nézegetik, hanem úgy ismerkednek meg vele, mint emberrel. Ez sikerült is, szerintem ez a jó stratégia.

Tágabb értelemben vett család: hát, elég széles a skála. Vannak, akik nem vetnének meg érte, mert liberálisok. De az egyik nagybátyám és családja olyan szinten begyöpösödött ezen a téren, hogy ihaj! Anno, mikor narancsvörös volt a hajam, már azt is nehezen tolerálták. Egy esküvői dínomdánom alkalmával unokatesóm és nagynéném kicsit felöntöttek a garatra, és feljött egy-két kényesebb téma (amire egyébként mindig ügyelünk, hogy ne történjen meg, mert nem akarjuk az eltérő nézetekkel mérgezni a családi összejöveteleket). Az egyik ilyen természetesen a melegek voltak. Én természetesen kiálltam az erősen homofób "ellenzékkel" szemben, mert... mert. Kell ehhez indok? Szóval kicsit kipirult arccal szálltam velük vitába a "mocskos buzikról", és mindezt úgy, hogy közben abban reménykedtem, ittak eleget ahhoz, hogy ne tudják összerakni a fejükben azt, miért is védem én a melegeket. :)
Az unokatestvéreim közül azokkal, akikkel közvetlenebb a viszony, megosztottam a "titkom", de a nagynénik/nagybácsik közül csak az egyik nagynénémnek mondtam el. Ők mind jól fogadták, de pl. a fent említett homofób családnak akkor se árulnám el, ha az életem függene tőle. (Mert különben meg ők lincselnek meg.) Bár az egyik fiuk lehet, hogy meleg - már derekasan a második x-ben jár, de még egyetlen barátnőjéről sem hallottam... és szerintem egyáltalán semmi gond nincs vele, értelmes, magas, izmos, a humora is a helyén van. Nem is kockul egész nap a gép előtt, szóval nem látok erre más, racionális magyarázatot.

Az tényleg para, mikor megkérdezik egy családi összejövetelen, hogy van-e barátom. Olyankor konzekvensen azt mondom, hogy van PÁROM, igen. És én mindig "páromként" hivatkozom rá, sosem állítom - még implicit módon sem -, hogy férfiúról volna szó. :) Így aztán, ha egyszer úgy döntenék, hogy tartok egy polgárpukkasztó coming outot, akkor hivatkozhatnék arra, hogy "csak ti mondtátok mindig azt, hogy barátom van, én soha nem állítottam, hogy hímnemű az illető"...

Fú, megint írtam egy kisregényt, elnézést, de ez a sztorizgatás jólesett. :)