Halkan meghal a hajnal, dízelzajjal támad a reggel,
Ablakomon berohan: hát mit kezdjek most ím, e gyerekkel?
Vánkosomon puha álmaimért küzdök kimerülve,
Ahogy édes keksz a vederbe, zuhanva le álmos hexameterbe...

Tolvajléptekkel lopakodtam, az ajtód résre nyitottam,
Hallom-e, könnyű álmod az éjjel most is szépet üzen?
Csend odabent, de a sóhaj elárul az ágyról: Ott van!
S kérlel: "Nem mese kell most! Félek! Fogd a kezem!"

Jó, akkor nem mese lesz, add a kezed! Rövid is lesz, mert végem, igaz is lesz, mert értem. :)
Nincs semmi baj veled! Félsz. érthető. Minden erődet és bátorságodat összeszedve óriási teljesítményt préseltél ki magadból, amikor édesanyád elé álltál egy évvel ezelőtt, és beavattad a szorongva őrzött titkodba. Azt remélted, hogy némi idő elteltével megkönnyíti a helyzetet azzal, hogy érdeklődik, kifaggat téged. Az ő csendje is érthető: ebben, a szellemileg korántsem túltáplált társadalomban nem könnyű azzal a tudattal élnie, hogy a fia meleg, s a hallgatása valószínűleg annak a jele, hogy nem tud mit kezdeni a kérdéssel, s ha nem beszél róla, akkor az a számára nem is létezik. Struccmadár. Az is lehet, hogy tőled várja a kezdeményezést, mert ugyanúgy zavarban van, mint te. Ha így van, akkor egymásra vártok, mindketten féltek. Te a lehetséges veszteségtől, hisz ezer szállal kötődsz hozzá, függsz is tőle, sok szempontból nem vagy még önálló, és a legjobban a szeretetének az elvesztésétől félhetsz, de talán egyéb veszteségektől is tartasz, ha nem is mindjárt a kitagadástól, mert ha ilyen veszély fenyegetne, akkor az már régen kemény valósággá vált volna az előbújásod óta.
Valahogyan meg kellene kezdeni a párbeszédet, ha ennyire szükségét érzed, és érzed, mert a jelenlegi helyzetedből az körvonalazódik, hogy még hosszú ideig szükséged lesz az édesanyád szeretetére és támogatására, és a Bobby effektus is jelen van: szereted őt, és fontos neked, hogy elfogadjon, szeressen téged olyannak, amilyen vagy. Ez teljesen természetes is, az lenne a különös és elgondolkodtató, ha nem így lenne. Említetted, hogy édesanyád munkahelyén is van némi bizonytalanság, s ez bizony kockázatnövelő körülmény lehet, mert ettől önmagában is ideges és feszült lehet szegény. De egy nyugodtan csörgedező nap délutánján, vagy estéjén óvatosan megkérdezhetnéd tőle, emlékszik-e még arra a napra, amikor az életed legsúlyosabb titkába beavattad őt? Emlékszik, ez biztos. Kifejezhetnéd a háládat azért, hogy nem bánt téged ezért, nem okoz még nagyobb fájdalmat az elutasításával, majd megkérdezhetnéd, nem szeretne-e többet megtudni rólad és a melegek életéről, helyzetéről, problémáiról. Fontos, hogy ne siess, ne légy türelmetlen! Lehet, hogy azt mondja, nem. De az is lehet, hogy azt mondja, most ne, mert feszült, ideges, millió más gondja van (hárít, halogat), talán majd máskor, esetleg holnap, vagy vasárnap..., a lényeg, hogy NE (most). Ne erőszakold ki a figyelmét, mert abból csak élesen visszaütő bumeráng lehet! De ha egyszer mégiscsak megindul a beszélgetés, akár te kezdeményezted, akár ő próbálkozik ezzel, várj türelmesen, bármeddig is tart, amíg megszólal! Ha kérdése van, őszintén, indulatok nélkül, nagyon higgadtan válaszolj, úgy, ahogy egy szülő mesél a kisgyerekének, hogy az megnyugodjon, és meg is értse a történetet! Ne térj ki egyetlen kérdése elől se! Ha úgy érzed, érdekli, próbálj ajánlani neki irodalmat, információforrásokat! Ha szokott internetezni, akkor nem lesz nehéz dolgod, hisz a neten sok minden elérhető ezzel kapcsolatban. Ajánlhatod neki Bobby történetét is, hiszen az ráadásul valódi, érthető, és filmélményként sem utolsó. Ha sor kerül a filmnézésre, lehetőleg nézd együtt vele, de ne szólalj meg, ne magyarázd a látottakat közben, hagyd, hogy hasson rá a történet, és megérlelje benne a gondolatokat és a kérdéseket! Tudnod kell, hogy ő, szegény teljesen tájékozatlan ezekben a dolgokban, hiszen e honba (se) senkinek nem beszéltek soha ilyesmikről, az intézményesített oktatás-nevelés rendszere is szigorúan tabuként kezelte mindig is ezt a problémát, az átkozott egyház idióta hülyítéséről nem is szólva. Keresztény kultúrában élünk, és nyögjük a következményeit akkor is, ha semmilyen kapcsolatban nem állunk a vallás gyakorlatával, mert a gondolkodásunkat majd' kétezer év alatt formálta a keresztény egyházak arroganciája. Nincs kivétel, még te sem.
Ha megindul köztetek a beszélgetés, akkor a blogodat is megmutathatnád neki, hiszen ott (majdnem :)) teljesen kinyílsz, magad vagy, az, aki, ott őszintén beszélsz a helyzetedről, örömeidről, bánatodról, a félelmeidről, a megingásaidról az (engem halálra rémítő) mélypontjaidról, mindenről, aki és ami TE vagy. De ne erőltesd rá ezt se! Csak ajánld, hogy nézze meg, mondd, hogy nagyon örülnél, boldoggá tenne, ha érdeklődne a dolgaid felől. Lehet, hogy nem megy könnyen és gyorsan, mert még idegenkedik a kérdéstől (akár fizikai tüneteket is produkálhat, például gyomorpanaszokat, hányingert, vérnyomás- és vércukor-ingadozást... a teljesen tudattalan agytörzsi reakciói miatt) és szeretné a fejét inkább a homokba dugva tartani: majd lesz valahogy... Lesz. De ha érzi a bizalmadat, a szeretetedet, és azt, hogy ő iszonyúan fontos neked, akkor előbb-utóbb fellángolhat benne az anyai szerelem (nyugi, nem elírás! :), és szenvedélyes érdeklődéssel fordul az imádott (mert úgy hiszem, valóban az!) fia felé, legyőzve minden korábbi ellenérzést - amire sokan nem képesek, amint szegény Bobby anyja is csak a fia elvesztése után döbbent rá a végzetes mulasztására és az elutasítása, meg a tragikus vesztesége közötti közvetlen, ok-okozati összefüggésre, s a bűntudata és a fájdalma arra ösztönözte, hogy mások gyerekeinek a védelmével vezekeljen az elvakultsága és az ebből következő tudatlansága miatt. A ti helyzetetek más! Édesanyád hallgat, mert fél, nem akar megszégyenülni a falka (társadalom) előtt, de tiszta sor, hogy szereti a fiát! Hiszen sem gyógykezeltetni, sem elüldözni nem akarja! Csak fél, szorongva kerüli ezt a kérdést, hallgat. Mint te, igaz? :) Ha sok idő múltán sem indul meg köztetek a párbeszéd és a feltárt helyzetnek megfelelő együttműködés, akkor se aggódj, hanem éld az életedet, tedd a dolgod, légy jó fiú, de soha ne légy aszkéta, s ezt nem elsősorban testileg értem, hanem így: ne tagadd meg önmagad, soha ne fordulj, ne küzdj magad ellen! Soha, és senki kedvéért! Mert nem fog menni, abba csak beleőrülni lehet, vagy szép lassan elsorvadni. Ne érts félre: nem a társ tartós hiánya vezet az őrületbe, vagy az elsorvadáshoz, hanem az önmegtagadás, a háború önmagad ellen. A hű társ sokat segíthet abban, hogy megéld benne és vele önmagadat, de vannak olyan társak is, akik helyett ezerszer inkább érdemes az egyedül létet - itt szándékoltan két szó! - (nem a magányt, az nem ugyanaz, erről már volt szó korábban) választani, míg nem találsz a kölcsönös szolgálatra méltót. Láttam, hogy a bejegyzésedben már elkülönül a boldogság a szerelemtől, s ennek örülök, mert eszerint már sejted, hogy a két fogalom legfeljebb a rész-egész viszonya szerint viselkedik (valójában még úgy se feltétlenül, mert..., de ezt most hagyjuk, mert olyan interdiszciplináris összefüggéseket kellene felszínre hozni, amelyekre itt most sem hely, sem idő nincs, de ha azt mondom, boldogan hunyorgok rád álmosan és vérágas szemekkel innen, a monitor elől hajnalórán is, miközben világos, hogy valószínűtlenül halvány az esélye - pardon: veszélye, mondja oDeeey :D - annak, hogy élethosszig egymás társaként virgonckodjunk és küzdjünk, akkor tán ez is sugall valamit arról, az epedve vágyott állapotról, de legalábbis elbizonytalanít kissé a korábbi nézeteid felől, amelyeket azonban semmiképpen se dobj ki, mert a te korodban azok sem teljesen hamisak, és bennük is rejlenek lehetőségek...).

Hát, kicsi oDeeey, úgy fest a dolog, hogy nem lesz könnyebb életed e bolygón, mint bárkinek. De az a tudat máris jelenthet némi vigaszt, hogy nem velem kell kanyarognod az életed szerpentinjén, mert az bizony rém mozgalmas és kimerítő lenne: nemhogy a magány, de még az egyedüllét fogalmát is a netről, vagy könyvekből kéne megtanulnod. :) Meg aztán identitászavaros házi méhként vaddarazsat is alakítok néha, persze mérges fullánk nélkül, s ha szúrni-csípni nem is, de csipkedni szeretek, kivált, ha a cél mókásan igyekszik elficánkolni előlem, viccesen hadonászva hesseget, s az ártalmatlan csípésekre tőlem várja a gyógyírt is. :) Töröljem ezt? Ecc-pecc, kimehetsz..., nem törlöm. Lesz, ami lesz. Nem épp az imént buzdítottam a fiút bátorságra, meg arra, hogy vállalja önmagát? S máris zavarba hozzam egy rossz példával? Dehogyis! Zavarba hozom inkább egy jó példával! Szóval a bejegyzés így marad. Nnna! :D

Azért örömmel kezet csókolnék édesanyádnak, mert igazán remek srácot, jó szándékút, érző szívűt, igyekvőt nevelt! Sok szülő örülne egy ilyen kölyöknek! Ez nem vitaindító volt, tehát csönd legyen!
Nnna! :D

Jó reggelt, és eredményes, boldog véget érő napot!

Ja! Nem csak a melegeknek fontos a szexuális úton terjedő betegségek megelőzése az ésszerű védekezéssel, mert a HIV sem csak a melegek körében terjed, s szegény egyház bajban is van emiatt, mert nem hirdetheti már teli torokból, hogy lám, az isten megbünteti a bűnös eltévelyedőket! ;) :) Persze, vannak még megrögzött bigott alakok, akik próbálkoznak ezzel.
Az viszont igaz, hogy a melegek körében, a szexuális érintkezésük technikai jellegéből adódóan nagyobb a fertőzés átadásának a veszélye (pl. anális érintkezés során sokféle fertőző kórokozó adható át könnyedén a nyálkahártyán keletkező, kisebb-nagyobb sérülések kapuin keresztül), és nem csak az AID-szel kapcsolatban. De e veszély gyakorlatilag a nullára csökkenthető, és itt már az egyház által emlegetett (házas)társi hűség követelménye hangsúlyozásának is előkelő helye van. Sőt, alighanem ez a lehető legjobb védekezés, amely ráadásul nemcsak a testi fertőzések ellen biztosít hatékony védelmet, hanem lelki és érzelmi biztonságot is nyújt, amely viszont kitűnő táptalaja annak a bizonyos, titokzatos, tudatmódosító, és látványos testi tüneteket is produkáló, gyógyíthatatlan és kezelhetetlen infekciónak, a boldogságnak is. ;) :)

Szia ismét! :)

Nem hiszem, hogy veled van a baj. Azt írtam már, hogy nálam a családban mindenki elfogadja, hogy egy lányt szeretek - már csak azért is, mert nem egy akármilyen lányt! :) No de térjünk csak a lényegre.
Rólam ugyebár már évek óta tudják, és mégse beszélünk róla különösebben. Nem is igazán tettük soha, mármint ilyen nagy megbeszélés nem volt, amire te számítasz, ha jól értettem a szavaidat. Én nem is különösebben igényeltem ezt. Ők sem igazán foglalkoztak azzal, hogy melyik nemhez vonzódom - mert számukra is az a fontos, hogy egy jó embert, egy hűséges, szerető, odaadó társat találjak magamnak, akivel boldog lehetek, és ebből a szempontból meg tökmindegy, hogy az illető milyen nemű. Ha nekem megfelel, akkor áldásukat adják rá. :) Természetesen, ha valami értéktelen, sunyi, számító emberrel mennék haza, akkor felemelnék a szavukat. Úgy gondolom, édesanyád is így lehet ezzel - bár egy fiú esetében, azt hiszem, nehezebb feldolgozni a szülőnek a másságot. Nem is értem én ezt, hogy miért fogadják el manapság kevésbé a meleg férfiakat, mint a leszbikus nőket. :/ (Persze a leszbikus(nak tűnő) nőket se fogadja el mindenki. Amikor a párommal kéz a kézben sétáltunk az albérletemhez közeli parkban, és a 10-12 éves forma gyerekek utánunk üvöltöztek, hogy "rohadt leszbik", illetve "kurvák". Erősen gondolkoztam azon, hogy visszamegyek és elmagyarázom nekik, mi a különbség a biszexuális és a leszbikus közt, valamint kérdőre vonjam őket a kurvázás miatt, ha már a szüleiket nem tudom.)

Talán egy kicsit könnyebb helyzetben is vagyok nálad, legalábbis abból a szempontból, hogy nem kizárólagosan a saját nemem érdekel. Így ugyanis nem kell egy az egyben kerülnöm a "fizikai vonzalom és szex" kérdéskört, ha szóba kerül. Csak anyának mindig azt domborítom ki, hogy "hú, de jó pasit láttam ma", illetve megmutogatom neki az épp aktuális kedvenc színészeimet jóképűségi sorrendben. :D

Egy kis kitérő:
Nem tudom, hogy állsz hozzá, de én nem vagyok az a "szemellenzős" típus - boldog vagyok a párommal, de ettől még megnézem a szembejövőket, ha olyat látok. A férfiakat különösen. :D És vele is meg szoktuk beszélni, hogy "aj, ezt a srácot azért elfogadnám". Ráadásul távkapcsolat a miénk, de már csak pár hónap, és költözik ő is Pestre. Meg is mondtam neki a kapcsolatunknak viszonylag az elején, hogy engem nem zavar, ha megkíván egy férfit és belemegy valami egyéjszakás kalandba, csak én is tudjak róla. Nővel ne kezdjen. És ha úgy érzi, neki inkább valaki más kell, nem én, akkor szakítson velem tisztességes, korrekt módon.

És most vissza az eredeti szálhoz. Tehát jóanyámat megkímélem a homo-téma jelentős részétől. Néha ugyebár kibukik belőle egy-két kérdés, amire mindig őszintén felelek, de szerintem az a legjobb, ha hagyom, hogy akkor beszéljünk róla, mikor neki megfelel. Szerintem egy olyan szülő, aki szereti a gyerekét és megvan benne a kellő elfogadni akarás (azért írom így, mert lehet, hogy bár elsőre nem veszi az akadályt, azért nem utasít el teljesen), utána tud és utána is fog olvasni a témának. Legalábbis én, ha valami fontos "beszélgetésre" készülök, akkor mindig utánaolvasok a dolognak, hogy ne csak bámuljak ki a fejemből, mert egyrészt nem tudom, mit kérdezzek, másrészt nem tudom, mit feleljek. :) Kettőnk közül szerintem ő van nehezebb helyzetben, mert számomra magától értetődő, természetes, hogy biszexuális vagyok (nem kérdezem azt, hogy miért vagy mikor lettem az, és nem érzem úgy, hogy megváltoztam volna), míg ő nem érti, miért lettem az "hirtelen", és nem tudja, hogyan viszonyuljon "új gyermekéhez". Ezért aztán pláne nem akarom erőltetni a dolgot, de az ajtóm mindig nyitva áll előtte - és nem azért, hogy kisétáljon rajta. :)

És akkor most konkrétan a meleg gondolatok megbeszéléséről: nem tudom, pontosan milyen gondolatok járnak a fejedben, amiket meg szeretnél osztani édesanyáddal. Általánosságban én azt tudom mondani, hogy amíg nem mélyülsz bele a lepedőakrobatika rejtelmeibe, szerintem nincs mit szégyellni. (Előre is bocs a vulgaritásért: "hetero" koromban sem kérdezgettem anyát arról, hogy milyen érzés leszopni egy pasit. És el se tudnám képzelni, hogy ezt megtegyem - mondjuk most már fölösleges a kérdés, vannak tapasztalataim. :D) Tehát mondjuk egy "szerinted melyik ruhát vegyem fel, hogy tetsszem egy srácnak" kérdéstől a "tudnék mit kezdeni azzal a pasival" sóhajtásig kb. mindent meg lehet vitatni egy normális, nem prűd szülővel. :) A tiéd az alapján, amit olvashattam róla, normálisnak tűnik, bár azt nem tudom, hogy mennyire kerüli a szexualitás témát úgy globálisan. (Magyarán serdülőkorodban mennyit beszélgettetek vele a változásokról, mennyire készített fel a férfivá érésre stb. Én azt látom, hogy azokkal a szülőkkel, akik a serdülőkori éledő szexualitásról el tudnak beszélgetni a gyerekükkel, később is meg lehet dumálni a felmerülő kérdéseket.)

Azt tudom tanácsolni, hogyha félsz - még akkor is, ha valószínűleg lehetne vele erről beszélni -, hogy egyszer próbáld ki egy ártatlan, ám tipikusan "meleg" megjegyzéssel a dolgot (pl. tökéletes, ha egy átlagos film közben elejtesz egy "de jól néz ki ez a srác" félmondatot), aztán szépen figyeld meg a reakcióját. Ha nem grimaszol, nem változik meg vészesen az arcszíne, nem ejti le a kezében tartott tányért és nem ájul el, akkor szép lassan kipuhatolózhatod ezzel a módszerrel, hogy meddig bírja a témát... :)

Ismét kissé kaotikus lett a kommentem, remélem, azért a lényeg kibogozható volt belőle! És még pár tipp a végére:
>> Mindenképp légy türelmes, ha beszélgetésre kerül a sor!
>> Próbáld meg megértetni vele, hogy:
× ez NEM természetellenes dolog;
× ugyanaz az ember maradtál, csak a preferenciáid mások, mint amilyennek hitte őket;
× nem a sztereotip (szexmániás / transzvesztita / pedofil (igen, sokan egy kalap alá veszik a kettőt) / polgárpukkasztó / csillámló rózsaszín / feltűnési viszketegségben szenvedő stb.) meleg vagy, hanem kifejezetten fontos számodra az érzelmi kötődés.

Utóbbi szerintem a legfontosabb, mármint az érzelmi kötődéses rész, mert ezzel el tudod terelni a ""szexuális devianciádról"" a figyelmet, és azt hangsúlyozod, hogy egy lelkileg (is) kiegyensúlyozott kapcsolatra vágysz - tehát nem is vagy olyan más, mint ahogy az egy hetero hiszi! :) Nem is gondolnád, hogy a jó tálalás mennyi mindent megkönnyít ez ügyben.